A forgatókönyv nem vész el az apróságokban, az említett két menekülésből is csak egy bomlik ki, a második világháborús futás az SS elől. Az ebédet, a családi asztalt hagyják ott az üldözöttek, hogy hónapok múlva visszatérve megtalálják a tányérokba beszáradt levest. Mindez egy kicsit jelképes, néhányan, a Вы говорите по-русски? porladó tudásával ülünk a nézőtéren, lesnénk a szinkroncsíkot, de a dalszövegek angolok maradnak.
A történet egyszerű, a főszereplő Pink Floyd egykori frontembere, basszusgitáros, zeneszerző, énekes, Roger Waters. Rockos fazon, kicsit piás, de szendvicsében nem a prosti és a kábszer közt van a tehetség. Inkább közéleti, mint balhés, nála a politika olykor a zene elé tolakszik: jogvédő, állatbarát, környezetvédő, az erőszakos rendszereknek ugyanúgy ellensége, mint a maláriának vagy a szegénységnek. Összeveszik a bandával, szólókarriert kezd, aztán vissza-visszatér az egykori társakhoz. Művész, de az üzletet is érzi.
Amikor Berlinben leomlik a fal, kibékül a régi társakkal, elmennek és a romok szomszédságában megcsinálják minden idők egyik legnagyobb koncertjét. A produkció, a musical, a politikai revü, A fal élete része, és az is marad. Világturnét szervez, 2010–13 között földrészeket szel át, Budapesten például beveszi a Papp László Arénát és a Puskás Stadiont is. Az előadásokat több mint négymillióan látják.
A film a párizsi, az utolsó buli hangulatát rögzíti. Hogy ne legyen annyira zenés a történet, Waters elmegy két veterán hős, nagyapja és édesapja síremlékéhez. Két világháború két áldozatára emlékezik, számba veszi a múlt történéseit, miközben a nyelvvizsgát elsumákoló néző Zámbó Jimmyt vagy hasonmását véli felfedezni a színpadon.
Furcsa, hosszú és hangos a 135 perc. Még az országúti, a temetői csendbe is betolakszik valami kis duruzsolás, esetleg egy utasszállító repülő dübörgése. Az 1982-ben gyártott, Alan Parker rendezte, hasonló című film utánérzése a mostani. Roger Waters nem bántotta az alapokat, főhőse Pink ugyanúgy pánikol, mint elődei a moziban vagy a színpadi musicalben. Ha kell, tégla, máskor a mama segítségét kéri, hogy építgessen, és a dalok végeztével mindig falba ütközik. Néha autóba ül, de az ablak mögül, utazás közben is szembesül fantáziája borzalmaival.
Ez a fal egyébként előadásról előadásra leomlik, ősbemutatóján 1982-ben még Berlinben gondolkodtak a forráskutatók. A színpadokon az évtizedek alatt gyakran elhangzott Walter/Malter Ulbricht, NDK-pártfőtitkár 1961. júniusi ígérete: senki nem akar falakat építeni. Köztudott, két hónap múlva már alapoztak, és a politikus szava azóta híg, mint a frissen kavart malter. Mára új akadályok, kerítések épülnek, a hazugság maga a közbeszéd, és a diktátorok sem halnak ki.
Sajnos.
A nézőtér olykor menetel, öklöt ráz, a szólóénekes bőrszerkóban, karszalaggal, géppisztollyal lövöldözik, és az iszlám harcosok jellegzetes nyakmetszését is imitálja. Nincs ebben semmi aktuálpolitika, ilyen a világ és nem változik, mindenkinek megvan benne a maga helye, ott van, ahová való. A francia pultos is csak széttárja a karját, ő ennyi, nem tud angolul, hallgatja, de nem érti a másikat, ha kiürül a pohár, megtölti. Ez a dolga, nem az, hogy tolmácsot kérjen…
A film előzetese itt, tessék kattintani!
A Fal – brit (koncert)film
Rendező: Sean Evans, Roger Waters
Szereplők: David Gilmour, Roger Waters, Nick Mason, Dave Kilminster, Snowy White, G.E. Smith, Jon Carin, Harry Waters, Graham Broad
Világpremier: szeptember 29.
