Senki sem érti, hogy Merkel most miért hangoztatja az erkölcsi meggyőződését, amikor 10 éven át mindig pontosan tudta, honnan fúj a szél. De már működik a B-terv, azaz a probléma megoldását az EU-n kívülre akarják terelni. Kialakul a schengeni erőd, leszámítva Görögországot, de ez csekély ár, ha sikerül megmenteni a magot. Ha kitart a gát, kevesebb menekült jön majd, és a német kormányfő mondhatja, hogy bevált a nyitott ajtók politikája, hiszen nem kell a gyakorlatban bizonyítania, miután elapad az áradat. Ehhez, persze, sokat kell fizetni a görögöknek és a törököknek, és a számlát javarészt Berlin állja majd. De mit számít 10, 20 vagy 30 milliárd euró, amikor a katasztrofális alternatíva az, hogy Németország fellázad, elsöpri Merkelt és Európa jóvátehetetlen károkat szenved?

A Süddeutsche Zeitung óv attól, hogy máris temessék Merkelt. Tíz éven át csak azt figyelte ugyan, mit akar a közvélemény, ezért roppant népszerűnek számított, ám most, a menekültügyben csaknem teljesen megváltozott. Az okokról hosszan lehetne vitázni, döntésébe bizonyosan belejátszott, hogy itt a 21. század elejének legnagyobb kihívásáról van szó, és ily módon nem lehet beérni látszatmegoldásokkal, pl. a befogadandó menedékkérők számának korlátozásával.

Állja a záporozó kritikát, igazi államférfiként jár el. És nem igaz, amit Seehofer állít, hogy fordulat következett volna be a politikájában. Mert a mai görög helyzetet össze sem lehet hasonlítani azzal, ami tavaly Magyarországon lejátszódott. Ciprasz – Orbánnal ellentétben – nem tagad meg minden segítséget a menekültektől, éppen ellenkezőleg. Kétségbeesetten kér segítséget hozzá. Amúgy pedig tavaly nyáron a magyar kormányfő felmondta Dublint, és ezzel kezdődtek a nagy bajok.
Merkel érzékeli, hogy más államok hallani sem akarnak a szolidáris menedékpolitikáról, a régi nacionalizmusban keresik a mentsvárat. A kancellár azonban kitart, nem adja magát oda olcsó alternatíváknak. Európának szóvá kell tennie az alapjogok megsértését Törökországban, ám át kell vennie Ankarától a tömegek egy részét. De ha a német kormányfő vesztene, akkor Európa is veszítene.

Persze Merkel követett el hibákat, amelyek most megbosszulják magukat. De az alapirány helyes: a földrésznek együttes erővel kell cselekednie, ügyelve az emberi jogokra. Ha az EU nem lép fel közösen, akkor hamarosan egyáltalán nem csinál semmit. Ha a kontinens szögesdrótot húz, és azzal veszi körbe a nemzeti parcellákat, ahogy azt először a magyarok tették, akkor Európa önmagát bontja le. Befelé nyitottnak kell maradnia, de kívülre sem zárkózhat be teljesen. Minél jobban befalazza magát egy civilizáció, annál kevesebb védenivalója marad a végén. A „határok dicsérete”, amit újabban egyesek megváltó himnuszként zengenek, rekviem Európa számára.

A Le Monde vezércikke arra figyelmeztet, hogy a 2010 óta folyamatosan zajló magyar változások miatt meg kell nézni, vajon a közép-európai posztkommunista államok nem afelé tartanak-e, hogy feladják a nyugati, demokratikus-liberális modellt? Sőt, a kérdés kétszeresen jogos Kaczynski győzelme óta, a szombati szlovákiai választás után pedig csak még időszerűbbé vált, hiszen Pozsonyban megerősödtek a szélsőjobbos nacionalisták, ugyanakkor összeomlottak a kereszténydemokraták.

A visegrádi csoport sokáig tetszhalott állapotban volt, de feléledt és ehhez a közös nevezőt a menekültek elutasítása szolgáltatta. Egyelőre még nem lehet egyértelműen kimondani, hogy keleten kifejlődött az illiberális politika modellje, mert sajnos, a szélsőjobb másutt is fellendülőben van, és a menedékkérőket nyugaton sem mindenütt fogadják tárt karokkal.

Mindazonáltal a csak névleg szociáldemokrata Fico ugyanazt a nacionalista krédót vallja, mint Orbán és Kaczynski, bár nála nem annyira egyértelműek a tekintélyuralmi törekvések. E demokráciák közös vonása, hogy a nemzeti érdekeket hangoztatják, ami elmehet a szélsőséges nacionalizmusig. Minden gond nélkül szembeszállnak Brüsszel hatalmával, ám közben természetesnek veszik a közösség támogatását. Elutasítják a multikulturalizmust, és időnként eltávolodnak a bejáratott nyugati demokratikus értékektől. Az is jellemző rájuk, hogy életszínvonaluk még mindig jócskán elmarad az EU átlagától.

Amikor Fico a menekültválság ürügyén meghirdette, hogy megvédi Szlovákiát, ahelyett, hogy a gazdasági nehézségekre összepontosított volna, a szélsőséges pártok malmára hajtotta a vizet. A következmény az egész unió számára kihívás, nem csak az ő szemszögéből. 

Paul Lendvai a Der Standardban azt írja, hogy Fico nem Orbán, ezért a jobboldali-radikálisok nyomulása ellenére a fejlemények talán nem vesznek annyira baljós irányt, mint ahogy az Magyarországon történt. Mindenesetre a hétvégi választások eredménye kettős vereséget hozott: egyrészt a kormányfő és pártja, másrészt a közvélemény-kutatók számára. Pedig az ellenfelei már tavaly azt mondták, hogy a közelgő kudarc ellen akart elmenekülni az államfő posztjára, csak éppen kiütötte a nyeregből a teljesen ismeretlen független jelölt, Kiska.

A gazdasági sikereit azonban ezzel együtt nem lehet tagadni, viszont a menekültválságban a populista idegen- és muzulmánellenes jelszavakkal még Orbánon is túltett. De a személyes hatalomvágyat és pártvezetési stílusát tekintve messze nem lehet egy lapon említeni a magyar miniszterelnökkel. Emellett a működő parlamenti demokrácia gátat szab az uralmi törekvéseknek. 

(A mai teljes nemzetközi sajtószemle itt olvasható, tessék kattintani!)