Látom, hogy a világ, hozzánk, magyarokhoz hasonlóan szereti az uralkodóit Az internetet bejáró képen egy angol nő megpuszilja új királyát, Károlyt, gondolom a nagy eseményről még az unokáinak is mesélni fog, talán még Csipkerózsika történetét is átkölti az új változatban ő fogja felébreszteni a buli után elszendergő nagynagyurat, és ha ezt megtette újult erővel fizeti az adót, ha pedig muszáj, akkor 16 fokos lakásban vészeli át a telet, mert főnöke közelsége minden áldozatért kárpótolja.
A monarchia lakói tudják, hogy hűbéresek, életükkel tartoznak a birodalomhoz, fenntartják minden felesleges pompájával az udvart, náluk önkéntes az alattvalói hűségnek nevezett szolgaság, életükbe már Brüsszel sem szólhat bele. Britannia büszke a nagyságára, a hagyományaira, de mi, magyarok a nyomában vagyunk, talán már előtte.
Mi nemcsak megpusziljuk, hanem kortól, nemtől függetlenül, kezet is csókolunk uralkodónknak, vele fröccsözünk vagy töltjük a kolbászt, még a koronát sem kell feltennie, tudjuk, hogy ő a mindenhatónk, ismerjük a birodalmát, a helytartóit, a vámszedőit, ráadásul a mi uralkodónk szelíd demokrata, neki nem kellettek évszázadok, gyarmatok, bennszülöttek egy-egy nép leigázásához, neki nem kellett kivégezni, letérdepeltetni, szájba vágnia az őslakosokat, mert imáikban az őslakosok a mindennapi kenyér helyett (kilója ezerhatvan forint), a mindennapi pofonokat kérik, és ha nem kapják meg, akkor négy évente jelentkeznek érte.
A megalázkodás nálunk születési adottság, ahogy egy afrikainak a fekete bőrszín, vagy a kínaiaknak a ferde szem, a tükörben ezt látjuk, meg az árvalányhajat, a kokárdát, de olyasmit, hogy „Isten óvd meg a királyt!” – nem éneklünk, mi ennél önzőbbek vagyunk, himnuszunkban magunknak kérjük az áldást.
Mi jelentéktelenként is fontosnak látszunk, gyávaságunk már hazafiság, szégyenünk a büszkeségünk, nálunk néhány fok, ami másnak egy tál lencse vagy harminc ezüst, de semmi baj, ahol sántít az igazság, ott egyenes derékra sincs szükség.
