Épp 200 éve, 1812-ben jelent meg a Grimm-testvérek Gyermek- és családi mesék c. gyűjteményében a „Hófejírke” (Márton László ford.), vagy ismertebb címén a „Hófehérke és a hét törpe” is. Jacob és Wilhelm Grimm nem saját történeteket találtak ki, hanem a német folklórt kutatva jó 13 év alatt gyűjtötték össze és dolgozták fel a német nyelvterület (sokszor francia ősforrásra visszavezethető) népmeséit. Mai kutatók szerint a Grimm-mesék nagy része nem igazán való gyermekek kezébe, hiszen mint számos más darabja a folklórnak, ezeknek valós gyökerei is egykori gyilkosságokat és más horrorisztikus bűncselekményeket őriznek meg, – természetesen sok mesés-babonás elemmel egybe szőve, átköltve. De azt sem szabad elfelejteni, hogy a középkor embere egész másként állt a halálhoz, mint mi, mert pl. egy nyilvános kivégzést mindenki látványosságként úgy nézett meg, mint manapság a tévéműsort. Így aztán a későbbi kiadások igyekeztek erősen kiválogatni, finomítani, gyermekek számára emészthetővé tenni a Grimm-meséket. A Hófehérkének mindmáig legismertebb és a maga nemében kiváló megfilmesítését Walt Disney 1938-i zenés rajzfilmje jelenti, persze később más adaptációk is születtek.
Evan Daugherty forgatókönyvíró és Rupert Sanders rendező 2012-i Hófehérke változata egyfelől megtartja az eredeti romantikus történet számos motívumát: a második feleségként önnön szépségét varázstükörben ellenőrizgető gonosz királynőtől, a nálánál szebb leány elveszejtésére irányuló gyilkossági kísérleten át a hét törpéig és a megmentő délceg ifjúig, ugyanakkor számos új elemmel és szereplővel kiegészítve teszi át a mai kor elvárásai szerinti történetmesélő és képi nyelvre.
Kezdődik azzal, hogy az eredetileg sorsának passzívan kitett leányzóból aktív, küzdő, népét felszabadítani kívánó mitikus hősnőt, afféle mesebeli Jeanne D’Arc-ot formál. A fantasy műfaja nem is kedveli a passzivitást, mert ott a harc az egyik legfőbb történeti elem, amelyben a hősnő lovagol, vív, célja felé tör, és eközben sikeresen megküzd akár a férfiakkal és varázslókkal is. Márpedig ebben a feldolgozásban, Hófehér képében jelképesen az Élet küzd meg a Halállal, akit Ravenna királynő képvisel.
A történet szerint a megözvegyült Magnus király második feleségeként a gyönyörű Ravenna királynő (Charlize Theron) első dolga férjének meggyilkolása a nászéjszakájukon, majd hogy megkaparinthassa országát és hatalmát, legyilkoltatja annak híveit, a gyermek Hófehér hercegnőt (Kristen Stewart) pedig a vártoronyba záratja. A várostromból csak a királyhű Hammond herceg tud elmenekülni kisfiával, William-mel és néhány emberével. Ravennának az a sorsa, hogy időtlen szépségének és varázserejének megőrzéséért időnként fiatal szüzek életerejét kell kiszívnia, s hogy ez végleg meg is maradjon, végül Hófehér szívét kell megegye, mikor az felnőtt. Kissé mai profánra lefordítva: Ravenna tehát anyjától az a nőtípust tanulja meg és képviseli, aki úgy véli, hogy a varázsát hódító szépségének folyamatos karbantartásával kell megőriznie, míg Hófehér az emancipáltabb, sportosabb, „fiúsabb” mai nőtípus megtestesítője, – kiegészítve persze a napjainkat kevésbé jellemző lelki tisztasággal.
Mikor eljön az alkalom, a felnőtté érett Hófehér megszökik a vártoronyból, és bemenekül a mindenki által rettegett sötét erdőbe. Itt új karakter lép be a mesébe: Eric, a részeges vadász (Chris Hemsworth) akit a királynő azzal a hamis ígérettel küldi a lány elfogására, hogy viszonzásul visszahozza az életbe Eric szeretett feleségét. De a vadász, aki időben észreveszi a csalárdságot, Hófehér védelmére kel, társául szegődik, sőt megtanítja megvédenie magát. Persze a lánynak a szelídség is a fegyvere, így szereli le pl. a rájuk törő hatalmas erdei trollt. Így együtt folytatják útjukat, és jutnak többek között a magukra maradt nők vízparti településére. Ezenközben az egykori elmenekült játszópajtás, a felnőttként kiváló íjásszá lett William herceg (Sam Claflin) is megtudja, hogy Hófehér még él, a keresésére indul, hogy megsegítse a királynő elleni harcában, ezért színleg az üldözők közé áll, de később az első összecsapásban már a lányt védelmezi, sőt szerelemre is lobban iránta.
A két menekülőt az erdőben elfogja nyolc törpe, de amikor fény derül Hófehér kilétére, egy emberként csatlakoznak hozzá és felszabadító harcához. A törpéket a legkiválóbb brit színészek közül válogatták, akiknek szerény méretét digitális, illetve hagyományos vizuális trükkökkel tették illúziót keltővé a néző számára. Ian McShane játssza Beith-t, a törpék megkeseredett vezérét; Nick Frost Niont, az ő „jobb kezét”. Bob Hoskins alakítja vak szószólójukat, Muirt, Johnny Harris pedig Quertet, Muir zenei tehetséggel megáldott fiát. Ray Winstone Gortot, a részeges kötekedőt; Toby Jones Collt, a legerősebb törpe harcost; Eddie Marshant Duirt, Coll legjobb cimboráját; Brian Gleeson pedig Gust, a legfiatalabb törpét, aki megtestesíti az alattvalók Hófehér iránti szeretetét.
Hófehér, a vadász és a törpék útra kelnek tehát, hogy megtalálják Hammond herceget, és harcra gyűjtsék a Ravennával elégedetlen népet. Útjuk során eljutnak egy varázslatosan szép és szeld erdőbe, ahol tündérek bújnak ki a madarak melléből és a virágokból, csodaszarvas hódol Hófehér szépségének és még a kígyó is szelíd. Rupert Sanders és stábja itt, ennek az utazásnak a során tudja kiélni talán a legjobban azt a fantáziavilágot, amelyiket technikailag a Gyűrűk ura filmtrilógiában csodálhattunk meg a maga hibátlanságában. A vadregényes valódi és műtermi tájak igazán szemet gyönyörködtető mesevilágba viszik el a nézőt. Ennek során történik a mérgezett alma epizód is, valamint a filmtechnikailag egyik leghatásosabb digitális trükk, a gonosz királynő fekete madarakká való szétesése.
Hófehér tehát holtan, vagy holtnak vélten érkezik meg Hammond herceg várába, de ravatalán William szerelme újjáéleszti, felkel, és a népet feltüzelve. Itt kell szót ejtenem a forgatókönyv negatívumairól is. Az egyik, hogy Evan Daugherty rosszul írja meg a verbális részleteket. A párbeszédek alig haladják meg egy képregény „színvonalát”, Hófehér buzdító beszéde pedig olyan közhelyesen lapos, hogy csoda, hogy ez egyáltalán megfogan bárkiben is. A másik hiányosság, hogy amíg a történet a két főszereplő nőre koncentrál, a férfiak alig tudják színészi tehetséggel valamennyire is kipótolni azt, amit nem kaptak meg karakterükben a forgatókönyvtől. Sajnos ez a törpékre is áll, úgy hogy a film férfi karakterei lényegében szinte passzív epizodisták a nők összecsapásában.
A film záró részében a rendezés visszakanyarodik ahhoz a középkori lovagi csatafilm típushoz, amivel kezdődött, az események hangsúlyaa nagylovassági és gyalogos összecsapások, párviadalok ábrázolására irányul, egész az elkerülhetetlen boldog végkifejletig. Csak míg a jó expozícióban minden a jellemek és későbbi történések megalapozására szolgál, ahogy megyünk előre a történetben, a rendező úgy zavarodik bele a maga teremtette stílus-kavalkádba, logikátlanságokba és következetlenségekbe, ami persze ráfogható arra is, hogy itt minden mese, akár naturális, akár tündér-éteri.
Ami a szereplőket illeti, az Oscar®-díjas Charlize Theron játéka toronymagasan uralja a mezőnyt mind szépség, mind színészi kifejező eszközök dolgában. Technikailag megcsinált öregedéseit és visszafiatalodásait belső kisugárzással teszi hitelessé, akár elesetté kell válnia, akár szeme szikrát szór a kegyetlen dühtől. Gyönyörű és félelmetes, sebzett és energikusan célra törő, csak azt lehet sajnálni, hogy igazi vetélytársat nem sikerült melléje találni. Az Alkonyat filmekkel feltűnt Kristen Stewart ugyan rendelkezik az ártatlanság és a férfias elszántság külső jegyeivel, ám a színészmesterségben nélkülözhetetlen játéktudással és eszközökkel, belső kisugárzással még jóval alatta marad szőke vetélytársának. A szépség ugyebár szubjektív fogalom, de engem nem tudott meggyőzni a tükör, hogy a lapát fülű Kristen bármiben is szebb volna, mint Charlize.
A szép testű, ausztrál Chris Hemsworth magának a pár hónapja látott Thor istennek a szerepéből lépett át Eric, a vadász gúnyájába. Bár szerepe szerint kicsit antihős, (a durva külső érző szívet takar), a forgatókönyvíró nem sok színészi lehetőséget adott neki, kivéve a kardforgatásban és izommutogatásban. Még nála is kevesebb lehetőséget kapott Sam Claflin, aki jelen van, de ha nem volna, se hiányozna. A törpék eléggé egyénített karakterek, érzésem szerint mégis jobban ki lehetett volna használni a bennük rejlő komikumot, ha már ilyen neves gárda játssza. Sam Spruell figurában jól hozza a Ravenna testvérét, Finnt, és nekem tetszett a gyermek Hófehérke szerepében Raffey Cassidy is.
A film sikerében fontos szerepe van Greig Fraser kamerájának, amely csodálatos nagy totáloktól az arcon átfutó érzelmeket megmutató premier plánokig híven követi a cselekményt, és egyszerre tud fenyegető, vagy lírai lenni. James Newton Howard kifejező erejű zenéje kíséri a látottakat, s akárcsak Colleen Atwood jelmezei, vagy a speciális effekteket előállító stáb, jól szolgálják Greig Fraser rendezői szándékait, amivel fantasy filmmé újjáértelmezte a népszerű Grimm-mesét.
Nekem a fenntartásaimmal együtt is élvezetes volt a Hófehér és a vadász megtekintése, ezért jó szívvel ajánlom megtekintésre.