A színpadért felszabadítók és ellenállók küzdenek. Régiek az új kegyeltekkel. Pályázattal, hazugsággal, rokonsággal. A háború lényege, elfoglalni mindent, az utolsó tégladarabtól a rozsdás varrótűig. Ami nem kell, nem hasznos, azt is el kell foglalni, hogy ne legyen az ellenségé, az övék. Hevesi Sándor forog a sírjában. Nekem a hevesen szívem dobogott Szegeden, a Kelemen László utcában az első magyar nyelvű társulat márványtáblája előtt. Az elődöket láttam, soha nem a háborús emlékművet. Ma mégis sok minden erre, ilyesmire emlékeztet.

Emlékszem a tüntetésre az Új Színháznál. Arra, amikor jobbra váltott az index. Emlékszem Alföldi Nemzetijére, a rokonszenv búcsújára. És emlékszem az eltávolított vezetőkre: az Operában, Miskolcon, Egerben, a József Attilában. A közös vádakra, hogy rosszul gazdálkodtak, hogy pazaroltak. A társulatokhoz eljuttatott üzenetekre: tessék behódolni, jól viselkedni, azaz alkalmazkodni! Aztán a bocsánatkérést mellőző beismerésre: tévedtünk, minden rendben, csak az igazgató új. A széke kellett, a hatalma.

A politika elvette a művészet lényegét. A színházét is. Erőszakkal, pénzzel, akadémiai tagsággal, új szövetséggel minősített: te velem vagy, te ellenem. De a színház (az igazi) nem alkuszik, kitart. Úgy agitál, hogy gondolkodtat. A politika erről feledkezett meg. A művészek még a vesztes háború áldozataként sem bujdostak el. Őket csak a hatalom fenyegette, a színház soha. Ha nem kaptak, akkor írtak maguknak szerepet. Ezt mondják a tüntetéseken, az ellenzéki összejöveteleken. Evolúciójuk így lett rendhagyó: népszerűből maga a nép.

Alföldi Róbert, Fulajtár Andrea, Kulka János már több mint színész, közszereplő. Népszerűségük váltópénz a színház és a kasszasiker között. Nevük, arcuk vonzerő akárcsak egykoron a Macskák, A miniszter félre lép, esetleg ma a Mary Poppins vagy a Mamma Mia! előadása. Már értük is jönnek, nemcsak a szórakoztató, a napi háborúkat feledtető darabok kedvéért.

Nemrég egy jegyportál, a „Ma este Színház” felmérést készített. Kiderült, hogy manapság a nézők többsége 50 éven felüli, értelmiségi, viszonylag magas keresettel. A pénztárcájukkal szavaznak a Vígszínház Revizorára, Eszenyi Enikőre, a Centrál Chicagójára, a Pesti, a Belvárosi Színház produkcióira, és rajonganak a Dumaszínház megmondó embereiért. A nézők többnyire nem az utcáról esnek be, tízből heten válogatnak, terveznek helyfoglalás előtt.

Ízlésük a világnézetük, rokonszenvük a megtámadottaké, vágyuk a békekötés.