2025 egészen biztosan fantasztikus év lesz, ez már most látszik, ugyanis sorra érkeznek a boldogító üzenetek a kormány háza tájáról, amelyeket egységesen „jó hír”-nek neveznek, és nem hiába.
Mert az valóban jó hírnek tűnik, hogy kifizetik az állampapírok kamatait. Jó hír, hogy a nyugdíjasok is felvehetik a vidéki otthonteremtési támogatást, ami két év alatt 90 milliárdot kóstál majd. Jó hír, hogy megszüntetik a kórházi várólistákat. Jó hír a kisvállalkozóknak, hogy hatmillióval emelik az áfa alanyi adómentesség határát. Jó hír, hogy emelik a hadigondozottak és az 1938 és 1963 között politikailag meghurcoltak járandóságát. Jó hír a munkáshitel. Jó hír a további kamatcsökkentés a Széchenyi Kártya program kölcsöneinél.
Csupa, csupa jó hír a kisembernek, hogy a rokoni és kliensi körnek továbbra is folyamatosan juttatott százmilliárdok mellett neki is csurran-cseppen. Úgy, ahogy ez eddig is volt, és ami olyan szépen aládúcolta, mit, aládúcolta, gránitszilárdságúvá tette a rezsim neofeudál épületét. Jut is, marad is. Persze mindig kevesebb marad, mint jut, de hát ez itt Turán, fent az úrasztal, lent a hokedli. Így volt, így lesz.
Viszont az inflációs ráta hosszas nyugodalom után 2016-ban elkezdett emelkedni, először csupán 0,4, aztán 2,4 százalékkal, ami 2019-re már 3,4 százalék volt, 2021-ben 5,1, 2022-ben pedig 11,8 százalék. 2023-ban az éves maginfláció 18,2 százalék volt, 2024-re 4,6 százalékot mondott a KSH. Ehhez kell hozzáadni az áremelkedések napi tapasztalatait, amelyek az elmúlt években – nem én állítom, hanem a közgazdászok – gyakorlatilag kivéreztették a társadalom jórészét. Ezt úgy is lehet mondani, hogy az urak asztaláról lehulló morzsák kisebbek lettek, tápértékük csökkent, és feltűnően dohos szagot árasztanak.
Változás pedig nincs. Jó hírek vannak. Nem olyan jó hírek persze, hogy Orbán valóban megszerezte a miatta ki nem fizetett uniós pénzeket, hogy Trump barátai dollár százmilliárdokat fektettek be Magyarországon, hogy a családok százezreit önti el az ingyen pénz, hogy a gazdaság valóban repülőrajtot vett volna. Ilyesmi mondva van ugyan, de ezek a mondások, ahogy megszületnek, már lomhán bele is állnak a magyar ugarba.
A jó hírek igazából azok lennének, amiket az előbb felsoroltunk, de hát ezek jó része inkább a parasztvakítást szolgálja, valódi pénz kevés van bennük, ha egyáltalán. A kamatpénz kifizetése például csak akkor lenne jó hír, ha felvetődött volna, hogy az állam mégsem adja oda az embereknek a saját pénzüket. Kérdés, hogy az otthonteremtési támogatás feltételeinek ugyan hány nyugdíjas lesz képes megfelelni? A munkáshitelt azért vették fel, akik felvették, hogy használt autót vehessenek rajta, ennyit ér ugyanis, de az érdeklődés már most erősen hanyatlik. A kórházi várólisták megszüntetését meg hagyjuk! Nagyon le kell nézni ahhoz a „parasztot”, hogy feltételezzék: tényleg elhiszi, hogy már holnap műfaj lesz itt az énekes halott.
Amikor a Rogán-művek kitalálta a „jó hír” akciót, a sűrű fillérben gondolkodott, abban, hogy sok kis pénzt kell szétszórni különféle hangulatjavító projektekbe, amelyeknek nem a tartalma, hanem a tömege kell, hogy meggyőzze a rossz hírekben élőket. Hogy a kamunak milyen sikere lesz, az borítékolható egy vágyakban és reményekben leeresztett országban. A vágyak és remények jórészét éppen a politika fújta fel, és most, hogy a lufi összetöpörödött, ugyanennek a politikának kellene bizonyítania, hogy ez a kókadt, koszos műanyag zacskó újra repülni fog.
Hogy is mondta ezt a 100 lépés programmal kamuzó Gyurcsány Öszödön? „Majdnem beledöglöttem, hogy úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este”.
Ő legalább majdnem beledöglött.
