„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” W.S.
1989. január 22-én hunyt el Weöres Sándor Kossuth és Baumgarten-díjas magyar költő, író, műfordító, irodalomtudós. A magyar líratörténet egyik legnagyobb alakja. Hét évszázad magyar költészetének összegzője, betetőzője. Megítélését, értékelését nehezíti azonban irodalmunkban szinte példa nélküli terjedelmessége életművének, illetve világképének sokfelé való elágazása. Próteuszi költőnek nevezik, aki minden hangnemben és versformában egyként magas színvonalon képes alkotni. Világ- és művészetfelfogására nagy hatást gyakorolt Várkonyi Nándor, aki az ősi mítoszokkal ismertette meg, Fülep Lajos és Hamvas Béla, akik az univerzális gondolkodás, illetve a keleti filozófiák befogadására ösztökélték. Weöres költőideálja a személyiségétől megfosztott poéta, aki éppen önmaga korlátaitól megszabadulva képes átélni az idő végtelenségét és a világ egészét.
Elévülhetetlen érdemei vannak a gyermekköltészet megújításában. A Rongyszőnyeg, illetve a Magyar etűdök eredetileg nem a gyermekek számára készültek, hanem a költészet lehetőségeit tágító rím- és ritmusjátékok, melyek aztán szerencsésen a legifjabb nemzedék számára jelentették és jelentik az első és meghatározó találkozást a művészettel. Megfosztja a “gyermekverseket” a didaxistól, a gügyögéstől, a leereszkedéstől. Látásmódja a gyermeki természetességet idézi, mely közel áll a szürrealizmushoz, a groteszkhez és abszurdhoz.
*
Ars Poetica
Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.
Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.
Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.
*
„…olyan megközelíthetetlen volt legtöbb olvasójának másféle műveltségi alapokon épült tudatvilágától, hogy legtöbbször azt se vették észre, hogy nem is értik az egyébként élvezettel olvasott és utánaskandált versszövegeket. Ezt a nemértést kiegészítette az a játékossága, hogy eljátszott a szépen hangzó vagy kitűnően skandálható, valóban értelmetlen szövegekkel. De aki nem tudja, mi a különbség az érthető és az érthetetlen közt, az képtelen megkülönböztetni az érthetetlent és az értelmetlent. Hát még ha egybeszövődik a racionális, az irracionális és a nonszensz, vagyis az érthető, az érthetetlen és a nemlévő. Weöres Sándor pedig egyre nagyobb távlatú áttekintéssel és egyre fejlettebb formalehetőségekkel ezt a világélményt közölte az olvasókkal. Ezzel minőségileg más volt, mint ismert költőink bármelyike. Sokan mondták, hogy korunk legnagyobb költője, még többen, hogy „öncélú játékos”, sokan gyönyörködtek benne, de alig-alig értették, és voltak azért mégis, akik értették, vagy legalább közelíteni tudtak hozzá.”
(Hegedűs Géza)
*
Útravaló
Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem, hogy mijük van; mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni.
Ne várj csodát. Mert a csodás ígéret teljesül, anélkül, hogy csoda történne.
(Weöres Sándor: A teljesség felé; részlet)
*
„A 33 éves Weöres Sándor és a 37 éves Károlyi Amy 1946-ban egy temetőben randevúztak először. Beszélgetés közben rájuk esteledett, a temető kapuját bezárták. Amikor reggel végre kiengedték őket, már tudták, hogy össze fognak házasodni. Sanyikáról, ahogy barátai hívták, nehezen lehetett eldönteni, hogy egy kisgyerek vagy egy százéves öregember lakik-e apró testében. Különös, éneklős hanghordozásához, sajátos mozgásához, grimaszaihoz megdöbbentően széles körű műveltség társult, és ez kortalan mesealakhoz tette hasonlatossá. Sok visszaemlékezés egyezik abban, hogy az első találkozáskor mindenkinek egy manó vagy kobold jutott róla eszébe. Mégis vonzalmat ébresztett több nőben, legalábbis erről tanúskodik fennmaradt levelezése. Ő maga is hajlamos volt egy mozdulat vagy egy mosoly kedvéért másodpercek alatt beleszeretni valakibe. Így például a 24 éves Polcz Alaine-be, akivel 1946 elején a Széchényi Könyvtárban találkozott először. Ott, helyben megírta a lánynak a Galagonya című verset, amelyet szerelmi vallomásnak szánt. Érzelmei nem találtak viszonzásra, rajongása később életre szóló barátsággá szelídült.
*
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
*
Nem sokkal ezután került sor a temetői randevúra Károlyi Amyval. Szinte azonnal összeházasodtak. A házasság hírét Weöres barátai részéről nem fogadta osztatlan lelkesedés. „Amikor férjhez mentem Sanyihoz, az valahogy az irodalmi életnek nem tetszett. Ariel meg Puck ne házasodjon meg, ugyan ki az, aki őt elkanyarta, ilyen hangulat volt” – írta később Károlyi Amy. A feleségnek nem lehetett könnyű: nehéz egy olyan gyereklelkű felnőttel élni, aki a költészeten kívül semmit nem vesz komolyan. Amyra maradtak az evilági dolgok, a mindennapi szükségletek biztosítása, a pénz beosztása, és persze a korlátok felállítása. Korlátokra szükség volt, hiszen Weöres szeretett inni, s Károlyi Amy egész későbbi életét meghatározta, hogy megóvja férjét az alkohollal való kalandoktól. Barátjuk, Lator László szerint „ha nem jön Amy, Weöres Sándor az árokparton halt volna meg harmincvalahány éves korában.”
(Nyári Krisztián)
*
„…a magyar irodalom első Hitler-ellenes versét is Weöres írta meg már 1933-ban, az első kötetének (Hideg van, 1934) Torzók című ciklusában. (És itt olvasható a Bartók-suite is, amelynek egy részletét Varázsének címmel valószínűleg máig minden gyerek skandál az óvodában: „Csiribiri, csiribiri, bojtorján,/ lélek lép a lajtorján,/ Csiribiri, csiribiri, zabszalma,/ még mellettem alszol ma.”
A Hideg van című első kötet kiadásához is kapcsolódik egy érdekes anekdota: állítólag a költő apja egy szép hízott sertéssel egyenlítette ki a nyomdaköltségeket. Ezt követően Weöres rendszeresen publikált számos más folyóirat mellett a Nyugatban – első verseiért honoráriumként azt kapta, hogy fél évig ingyen járt a Nyugat Csöngére.”
(kotvefuzve.reblog.hu; vargabetti)
*
„Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát.”
(A teljesség felé c. kötet Weöres-dedikációja Hamvasnak)
„Hamvas Bélát köszönti Weöres Sándor disznópásztor. Foglalkozásom idilli és aranykori-királyi, csak az a kár, hogy ha egy- egy levél megírására megszakítom, mindjárt szidnak-fenyegetnek érte; este, vagy éjjel írni pedig nem lehet, világítóeszköz és külön szoba híján. (…) Lehet, hogy augusztusban vagy szeptemberben fel tudok utazni Pestre, de ez egyelőre nagyon bizonytalan. Se pénz, se utazási engedély, stb. Feleségednek kézcsók. Ölel, Sándor. Csönge, 1945. július 24.”
*
Tíz lépcső
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
*
Pomogáts Béla elmondása szerint Weöres Sándort 1981-ben nemcsak felterjesztették Nobel-díjra, hanem bekerült az utolsó kosárba, a három név közé. (Abban az évben Czeslaw Milosz kapta a díjat.) „Én akkor éppen Párizsban voltam egy akadémiai ösztöndíjjal, és eljutott hozzám az a történet, hogy a Le Monde minden Nobel-díj jelöltről, tehát az utolsó háromról valamilyen információt kívánt beszerezni, hogy bárki is fogja megkapni, nekik naprakészen ott legyen az anyag. Fölhívták a Magyar Kulturális Intézet igazgatóját és fölkérték, hogy Weöres Sándorról adjon információt. A válasz az volt: Weöres Sándor nevű író nincs, volt egy Veres Péter, de az már meghalt.”
*
„Habár maga az a kísérlet is figyelemre méltó, hogy egyetlen szó (sokszor nem is összetett szó) alkosson verset. De elcsodálkozhatunk azon is, hogy egyetlen betű hiánya vagy megváltoztatása túl a nyelvi bravúron milyen váratlanul tud összehozni hangot és látványt, s a különböző érzékek keveredése révén képesek valami különleges, váratlan, rég elfelejtett hangulatot felidézni („Vizegő”, „Tojáséj”). Bata Imre írja a „Tojáséj”-ről, hogy a szó „birtokos jelzős összetétel, s így értendő: a tojás éje”. Igen, így is. De értelmezhetjük minőségjelzős szószerkezetként is. Kereshetjük a vers forrását a kínai filozófiában (mint annyi más egysorosét), s így bukkanhatunk egy lehetséges ihletőre, a taoista Csuang Cire: „Megpillantod a tojást és már keresed az éjszakát.” (Székely Júlia Anna Weöres „Tojáséj” c. egysoros verséről; Kortárs, 1981. július)
*
Weöres Sándor
HAZATÉRÉS
Anyám szemében kapzsi féltés.
Apám szemében görbe vád –
hogy megjöttem, fölhozta mégis
a legvénebb üveg borát.
Kutyánk bőrbeteg és öreg már,
csupa csont… nézni siralom.
Nemsokára, tudom, elássák
a lucernás domboldalon.
Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz.
És az a csönd úgy kiabál.
Mintha az étel sótlan volna,
mikor púpozva van a tál.
Rámnéz anyám, rámnéz apám is:
Nem az van itt már, aki volt…?
– És fönn az égen, úgy, mint régen,
rostokol a nagybajszú Hold.
Annyit játszottunk a kutyánkkal
együtt, mint vad imposztorok!
Most, ha a fejét megsimítom,
végigvonaglik és morog.
Miért nem tudunk már örülni,
ha étel és bor oly remek?
Miért vagyunk mi, mind, a földön
olyan örök idegenek?
Miért nem tudok sírni, bőgni,
hogy megvénül anyám-apám
anélkül, hogy megsimogatnám
az arcukat, mint hajdanán?
Három holt idegent takar majd
a borostyános kriptabolt.
– És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszú Hold.
1936
*
„Utolsó szavaink egymáshoz. Mély ránc jelent meg Sándor szemöldökei között. – Mi fáj, Sándor?
– Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj.”
(Károlyi Amy Enigma című írása, Élet és irodalom, 1989. április 14. rászlet)
*
A képen: Weöres Sándor (1976). MTI Fotó: Czika László
