(Írta: Selmeci János) Néhány héttel a választás után ismerősökkel söröztem; mindenféle korú és hátterű ember, értelmiségiek, azt hiszem, vannak köztük baloldaliak, liberálisok, konzervatívok, de mind a szabadság hívei, ez a közös pont hozott össze velük, akik, mint a szabadság hívei általában, kritikusak az Orbán-rendszerrel. Mind a kilencen. (A nyitó képhez: 1961. Béla király út 42., a Csillagvölgyi borozó; a kép forrása: Fortepan.hu/Bojár Sándor)
A választás eredményéről, az újabb kétharmad okairól beszélgettem velük; voltak köztük jobban és kevésbé elkeseredettek, konszolidációban reménykedők, és végzetes károkozástól tartók egyaránt. Volt, aki a választást elcsaló kormányt szidta jobban, más az ellenzéket, megint mástól a népnek is jutott némi szemrehányás, és volt, aki szerint bár az ország még négy évig nem megy semerre, de legalább covid-korlátozások nem lesznek. Sokféle gondolattal, és magyarázattal találkoztam akkor este, olyan emberrel viszont nem, aki az ellenzéki közös listára szavazott volna. Kilencből senki.
Ha még minket sem sikerült meggyőzniük, hogy a borzasztó diktatúra ellen kell szavazni, akkor miért csodálkozunk a kétharmadon? – vetődött fel valakiben a kérdés, miután kiderült, hogy alighanem kitagadnának minket az igazán demokrata körök.
A válasz megtalálását önökre bízom, bár őszintén remélem, hogy az ellenzék is bőszen keresi, csak azt akartam elmesélni, hogy ott vannak a kocsmákban, a boltokban, meg itt vannak az országban azok okos, kritikus emberek, akiknek hiába van rengeteg bajuk a rendszerrel, nem szavaztak az összefogásra.
Sokkal többen vannak ők, mint kilencen.