A zsidó-polgári értelmiségi családból származó Kinszki Imre a két világháború közötti amatőr fényképezés meghatározó alakja és szervezője volt. A természettudományok és filozófia mellett a 20-as évek közepétől a fényképezés állt érdeklődésének középpontjában. Miközben írásait és képeit rendszeresen közölték hazai és nemzetközi lapok, alapító tagja lett a Modern Magyar Fényképezők Csoportjának és egyike a sikeres centenáriumi 
Daguerre kiállítás szervezőinek, és folyamatosan levelez a család kivándorlási kérelme ügyében.

Az asszimilált zsidó értelmiségi családból származó Kinszki pályáját a numerus clausus (= zárt szám; az 1920. évi XXV. törvénycikk közkeletű elnevezése; törvény alapján a „magyarországi nemzetiségek és népfajok” tagjai csak a formálisan kimutatható számarányuknak megfelelő mértékben vehettek részt a felsőoktatásban. A numerus clausus-törvény a korai Horthy-korszak egyik első rendszabálya volt, és kulcsszerepet töltött be az új rendszer társadalmi bázisának alakításában) kettétörte, sokoldalú tehetségét azonban a két világháború közötti amatőr fényképezés szervezőjeként és aktív közreműködőjeként sikerrel kamatoztatta.

Kezdetben gyermekeit, családját, környezetét, és szűkebb pátriáját, Zuglót fényképezte. Kinszki újítása nem 
témaválasztásában rejlik, hanem abban az új szemléletű sajátos formanyelvben, ahogyan tárgyfotóit, utca- és életképeit megkomponálta, ahogyan a fény–árnyék-viszonyokat kezelte, különös tekintettel a teljesen újszerű és formabontó „felülnézeti” optikára.Fotográfiáit valamint fotótechnikai és természetfotózással kapcsolatos cikkeit az 1930-as évek elejétől közölte a szaksajtó, rendszeres munkatársa volt a Vasárnapi Újságnak, a Búvárnak, és időnként a rangos amerikai National Geographicban és az American Photographyban is publikált. Alapító tagja volt a Modern Magyar Fényképezők Csoportjának és szervezője a pesti Vigadóban 1937-ben megrendezett, a fotográfia 100 éves történetét bemutató sikeres Daguerre-kiállításnak.

A mintegy száz Kinszki-fotográfia mellett a Zsidó Múzeumban kiállított anyag egy részét a Kinszki-hagyatékban 
megmaradt dokumentumok és családi fotók adják, amelyek egy asszimilált középpolgári zsidó család mintegy száz 
évének érdekes lenyomatai. 

 A kiállítás alapvetően két téma köré építkezik: a zuglói lakás és a belvárosi munkahely között megtett út különböző 
évszakokban és napszakokban ellesett pillanataira, és ezek precíz, mintegy naplószerű rögzítésére. Kinszki Imre sorsa sajátos, 20, századi magyar zsidó sors. A látszólag idilli város- és zsánerfotók mögött a mindennapok egyre fenyegetőbb társadalmi és politikai valósága is megjelenik. Egy Sachsenhausen felé hajtott magyar munkaszolgálatos században látták utoljára 1945 januárjában. A kiállítás nemcsak a fotográfust és a kényszerűen torzón maradt fotográfiai életművet mutatja be, hanem Kinszki életének és sorsának dokumentumain keresztül a szellemi munkában menedéket kereső és fokozatosan ellehetetlenülő értelmiségit is.

A látogatót meglepheti, hogy a falakon nem a megszokott, nagyméretű fotográfiák sorjáznak, hanem apró képek, amelyek közül a nagyobbak is csupán levelezőlap méretűek. Ez némiképp megnehezíti a szemlélő dolgát, egész közel kell menni, bensőséges kapcsolatba kell kerülni a felvételekkel, mintha egy házi albumot lapozgatnánk. 

Csakhogy ezek a képek nem csupán tartalmukban, de fizikális valójukban is dokumentumok, túlélői egy olyan 
kornak, amelyben sokaknak bujdosni, kellett, vagy meghalni ártatlanul. A képeket a család vitte magával a gettóba 
is, így maradtak meg egyáltalán. Tehát ha valaki beszkennelt, vagy felnagyított formában nézné meg őket, az már 
egy másik fotókiállítást látna. Páldi Lívia kurátor viszont a tárlókban elhelyezett más dokumentumok mellett úgy 
érezte, hogy Kinszki életéhez és szelleméhez hívebb bemutatót szán alkotónak és befogadónak egyaránt. Így nézze tehát a kiállítást az, aki rászánja magát, hogy megtekinti!