Nyolcvan izgalmas történetet gyűjtött össze Ed Wright ausztrál író a 2008-ban eredetileg „Lost Explorers: Adventurers Who Disappeared Off The Face Of The Earth” címmel megjelent könyvében. Ezt most a Kossuth Kiadó értékes illusztrációkkal gazdagon adta közzé, Németh Dorottya dicséretes magyar fordításában, „Eltűnt felfedezők legendás útjai” cím alatt. Világkutatók életének olvasásra ingerlő, izgalmasan színes kaleidoszkópja, s egyben korszakos felfedezések egyedülállóan értékes, szórakoztatva tudást osztó, kor független – magyarán minden korosztálynak szánt – enciklopédiája a vaskos munka az első oldaltól a legutolsóig. Az már csak szomorkás kiegészítése a puszta ténymegállapításon túl a könyv értékeinek, hogy igényes könyvespolcokra kívánkozóan szép a kivitele is, de ez, nyilván jól megmagyarázható gazdasági, gazdaságossági okokból, nem első ízben, s aligha utoljára – a nagy múltú magyar nyomdaipart megkerülve – a kínai nyomdaművészetet és nyomdászokat dicséri.
A felfedezők csoportosítása a szerző maga választotta önkénye, a tallózás a történetek között e sorok írójáé…
Wright külön részben mesél azokról, akik felfedező útjaikon örökre eltűntek, akiknek nyomuk veszett. A legrangosabb
közülük alighanem II. Abikári, Mali dúsgazdag királya volt, aki egy hatalmas középkori flotta élén hajózott ki az Atlanti-óceánra, s attól kezdve senki sem hallott többet róla: legendák maradtak csak fenn arról, mi történhetett vele, velük a tengeren. Bátran ismerje el a tisztelt Olvasó, ha nem tudta, hogy az 1498-ban eltűnt olasz Cabot (alias Giovanni Caboto) volt az, aki úgy járt, mint előtte Kolumbusz: ő is úgy szállt partra Amerikában, hogy azt hitte Ázsiában jár. S az sem biztos, hogy sokan adnának helyes választ egy ki-mit tud vetélkedőn arra a kérdésre, miért veszett oda az Atlanti-óceánon 1346-ban egy Jayme Ferrer nevű mallorcai (őrült) spanyol? Hiszik, nem hiszik, azért, mert egyetlen térkép nélkül, egyetlen hajóval vágott neki az Atlanti-óceánnak. Amelia Earhart – a keresztnév nem tévedés, hölgyről van szó – már a 20. században és a levegőben járt némileg hasonlóan: azt remélte, hogy első női pilótaként körberepüli a Földet, az utolsó hír pedig az volt róla, hogy miután elérte Új-Guineát, egy kis csendes-óceáni sziget felett, térképek birtokában ugyan, de egyszerűen eltévedt.
A nyomtalanul elveszett nagy felfedezők kategóriájának legismertebbje Wright könyvének szereplői közül Roald Amundsen. Róla az közismert, hogy elsőnek hajózott át az Északnyugati-átjárón, majd egy legendás antarktiszi „kitérő” után, elsőnek repülte át az Északi-sarkot. Halálát hidroplánjának balesete okozta 1928-ban, valahol Norvégia közelében, s testének maradványait sohasem találták meg. De – világhír ide, mindmáig tartó tudományos viták ezernyi tudományos oldala oda arról, hogy ki jutott el elsőnek a Déli-sarkra, ő vagy Robert Scott – ahhoz mégis Wright könyve kellett, hogy sokan megtudjuk: a derék norvégot a tanulás cseppet sem lelkesítette, gyerekkorától kalandokra készült, s ennek jegyében bármilyen hidegek voltak is a telek, mindig nyitott ablaknál aludt és jeges fürdőkkel edzette magát, édesanyja folyamatos szomorúságára…
David Livingstone-t, a híres és „minden kutatók legemberibb emberének” minősített Afrika-kutatót Wright azok közé sorolta be könyvében, akik számára későn jött a segítség, bár eltűnésük rejtélyét végül megoldották. Amit biztosan sokan tudnak róla: ő volt az, aki csupa jó szándékkal és tiszta szívvel indult útnak a fekete kontinensre, hogy később – nem titkolt londoni hatalmi kényszerek hatására – brit kereskedelmi érdekek szolgálatába (is) álljon. E könyv megjelenéséig viszont kevesebb szó esett arról, hogy még így is elégedetlen volt vele a brit korona, mert nem talált hajózható útvonalat Afrika belsejében. Livingstone ezért elkeseredésében elbujdosott a külvilág elől, és egyre inkább úgy érezte, nincs helye többé Angliában. Ezért végzett vele 1873-ban a vérhas, láz és aranyér távol a hazájától, a Bangweulu-tó mocsaránál, miután előbb 27 alkalommal gyötörte maláriaroham. Utólag derült ki, hogy ima közben érte a halál, és szolgái ezért külön eltemették a szívét. Majd bebalzsamozták a testét, amelyet végül – pótlólagos igazságtételként – a londoni Westminster apátságban helyeztek örök nyugalomra.
Francis Drake az volt a nagy felfedezők között, akit igazán megillet a kalandorjelző. Tény, ami tény, kalózként kezdte a 16. század legnagyobb tengerésze, aki elsőként hajózta körbe a Földet, s már őfelsége I. Erzsébet dicső admirálisaként mért megszégyenítő vereséget a spanyol Armadára. Mégis: a Karib-tengeren halt meg, hajója fedélzetén. S hogyan került 1589-ben ilyen messzire Európától? Mert a zsákmány vonzása erősebb volt nála még az uralkodói parancsnál is: ahelyett, hogy a királynő szolgálatában katonaként elsüllyesztette volna az Armada maradék hajóit, inkább kincseket szállító hajók kifosztására indult a távoli Nyugatra…
Vlagyimir Komarov orosz űrhajóssal pedig – a politika végzett. Ő volt az első felfedező a mindenségben, aki a Földre való visszatérés közben vesztette életét. Mintha előre meg lett volna írva a sorsa. Első alkalommal azért repült a kozmoszba, mert Nyikita Hruscsov túl akarta szárnyalni az USA két asztronautára tervezett Gemini-programját, s 1964-ben személyesen úgy döntött, hogy a cél érdekében a szovjet Vosztok két személyes pilótafülkéjét három fősre bővítik. Úgy indították útnak az így kiépített Voszhod-1 űrhajót, hogy a fellőtt kozmonauták tudták, veszély esetén is a vezérlőfülkében kell maradniuk, amíg kiszabadítják őket az egyébként is szűk helyről, ahol a biztonsági rendszabályoknak megfelelő ruházatot sem viselhették. Ma már tudjuk, csak a szerencsén múlott, hogy akkor nem történt katasztrófa. De – a Voszhod bár leszállt, a hivatalos ünneplés mégis váratott magára abból az egyszerű okból, hogy míg az űrhajó a Föld körül járta a maga végül sikeres kálváriáját, Hruscsov rosszabbul járt: leváltották és a helyét Leonyid Brezsnyev foglalta el, ami azért mégis némi időbe tellett.
Másodszor már az új pártfőtitkár vezényelte Komarovot a világűrbe, 1967-ben, hogy ő legyen – és véletlenül se egy
amerikai – az első ember, aki kétszer repült fel a kozmoszba. Az egyszemélyes Szojuz-1-et azonban először nem sikerült pályára állítani, 90 alkalommal kerülte meg bolygónkat, mire úgy tűnt föl, megoldódott a probléma. Mégis, amikor az űrhajó belépett a Föld légkörébe, nem csökkent a sebessége, nagy erővel a talajba csapódott és felrobbant. Wright búcsúmondata a tragédiáról könyvében: Komarov „valószínűleg már a becsapódáskor életét vesztette, teste pedig porrá égett a robbanáskor keletkezett tűz következtében.”
S mert örök igazság, hogy a rohanó élet mindig megelőzi a megélt történelmet, az is a sors tragédiája, hogy az ebben a könyvben szereplő 80 elveszett felfedező kalandjai máris egy 81. tragikus életúttal bővültek – s éppen egy magyar fiatalemberével. Miközben e sorok írója a Wright által megörökített hősök históriáit olvasta nyomtatásban, számítógépének friss hírei között – most, 2012 májusában – váratlanul felbukkant a megdöbbentő gyászjelentés: a Himalája legveszélyesebb csúcsa, az Annapurna jéglavinája elsodorta és megölte Horváth Tibor hegymászó kutatót. 34 éves volt…
Jelezve egyben: a felfedezések kora soha nem ér véget, míg ember él a Földön. Sőt: amíg létezik a világűr!
