Amikor februárban jobblétre szenderült, a kevésbé tájékozottak közül jó néhányan meglepődtek. Mostanáig élt? Hiszen akkor hetven évvel élte túl a férjét! Igen, Radnótiné nagyon magas kort élt meg. Mondhatnánk: a sors kegyéből. Ám ez a megfogalmazás ez esetben egyáltalán nem helyénvaló. Gyarmati Fanni hét évtizedet élt megsebzetten, özvegyen – azt követően, hogy férjével végeztek a nyilasok.
Nem sokat hallottunk róla, mert kerülte a nyilvánosságot. Csak néha szólalt meg, de inkább csak üzent. A puszta jelenlétével is üzent. Ugyanabban a lakásban lakott mindvégig, ahová férjével házasságkötésük után beköltöztek. Azóta is ott van (vagy volt?) az ajtón az eredeti névtábla, amit a költő maga rakott ki: dr. Radnóti Miklós. (Igaz, a lakás új tulajdonosa leragasztotta.)
Egy idős ember halála fölött általában könnyebben térünk napirendre, hiszen annyian halnak meg fiatalon. Ám puszta létezésével a költőözvegy Gyarmati Fanni 2014 februárjáig, 102 éves koráig arra figyelmeztetett mindenkit, hogy a túlélőnek súlyos terhet kell cipelnie. Azt a fájdalmat, hogy szeretett férjét hetven évig nélkülözni volt kénytelen. Nem azért, mert gyógyíthatatlan betegségben halt volna meg, hanem mert fasiszta pribékek kivégezték. A saját honfitársai. MAGYAROK.
Radnóti Miklós nem volt ellenálló, csupán egyike azoknak a munkaszolgálatosoknak, akiket az akkori hatalom urai kényükre-kedvükre dolgoztattak halálra, vagy lőttek tarkón – olykor puszta kedvtelésből. Maradék erejével a költő halhatatlan sorokat rótt noteszfüzete lapjaira, és rejtette verseit kabátja zsebébe. Egyik legismertebb elégiája lángoló hazaszeretetről tanúskodik: „…nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messze ringó gyerekkorom világa”… (Radnóti Miklós: Nem tudhatom…)
Gyarmati Fanni létezése a közeli múltig mindenkit arra figyelmeztetett, hogy mit „termelt ki” a huszadik század: a magyar történelem legocsmányabb korszakát, a nyilas rémuralmat. Azt a világot, amikor a hazaszerető magyar költőt tarkón lőheti a másik magyar. S bár a költő-férj megírta:„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, / s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp..” – mintha ez az önvizsgálat, legalábbis részben, elmaradt volna.
Mintha nem ivódtak volna bele sok honfitársunkba, sokad íziglen, azaz mindmáig a barbár indulatok, a mérgező gyűlölködés vírusai. Mintha megvalósítható lenne egy „emberarcú rémuralom”, ahol nincs ugyan tarkólövés – ám annak sulykolásával naponta találkozhatunk, hogy bűnösök legfeljebb a megszállók lehetnek, a kollaboránsok nem.
Életében a zárkózott Gyarmati Fanni – több mint ötven évvel ezelőtt – csak egyetlen interjút adott. Azt mondta: „a fasizmus elnyelte az életünket”. Nyugdíjba vonulásáig nyelvtanárként dolgozott a Színművészeti Főiskolán. Szabadideje java részét Radnóti Miklós költői örökségének gondozásával töltötte. Halála után a hagyatékot elárverezték, az aukción a legmagasabb összeget, hétmillió forintot egy kis kötetért adtak, a költő dedikációjával.
Végrendeletében maga Radnóti Miklósné írta elő, hogy volt lakásából ne alakítsanak ki múzeumot, s hogy a könyvek legyenek magángyűjtőké. Azt viszont aligha kötötte ki, hogy a dr. Radnóti Miklós névtáblát ragasszák le. Csak remélni lehet, hogy a kartonpapír alatt még megvan a felirat. Ha igen, éppúgy vigyázni kellene rá, mint a többi tárgyi emlékre, amelyeket a hírek szerint a budapesti, XIII. kerületi művelődési ház Radnóti Miklós-emlékszobájában őriznek tovább.
A különös sorsú névtábla pedig megmaradhatna mementónak, mert többet fejez ki bármilyen emlékműnél, vagy múzeumnál. A dr. Radnóti Miklós feliratú lakás ajtaja mögött élt ugyanis a költő özvegye, aki nemcsak tudta, de minden porcikájában érezte, hogy mi is az a fasizmus.
