Régóta foglalkoztatja a világ tudósait az emberi agy teljesítőképessége. Abban mindenki egyetért, hogy lehetséges kapacitásának csak a töredékét használjuk ki, de hogy ez mekkora hányad, arról megoszlanak a vélemények. Ez az izgalmas talány már vagy tíz éve felkeltette Luc Besson író-rendező érdeklődését, de az ötletet sokáig dédelgetve, a problémát csak most helyezte új filmje középpontjába. Elképzelte, mi történnék, hogyan befolyásolná az életről és benne a mi feladatunkról alkotott véleményünket, ha fokozatosan mozgósíthatnánk agyunk szunnyadó erőforrásait. Valóban, hogyan alakulna át a tudatunk és milyen új képességeink születnének, miután az agyunk minden területe aktiválódott? Ha az agyunk mind a 86 milliárd neuronja egyszerre működésbe lépne, talán színre lépne egy szuperlény? „Nagyobb hatalmunk lenne önmagunk és mások felett?” – teszi fel a legfontosabb kérdést Besson.
Bár a teljes agykapacitás felszabadulásának ötlete elképesztően tág teret kínál a fantázia számára, Besson úgy döntött: nem akar túlságosan elragaszkodni a tudományos tényektől. Az ötlet megszületése után az volt a nyerő kombináció az új filmje számára, hogy a képlethez kell egy csomó nagyon gonosz ember meg egy újfajta kábítószer. Csakhogy ez nem a megszokott szintetikus drogok valamelyike, hanem egy olyan természetes vegyület, amit állítólag a várandós nők szervezete termel nagyon kis mennyiségben a terhesség hatodik hetében, a magzati fejlődés „löketszerű útravalójaként”. Ezt az állítólagos CPH4-et építette be a koncepcióba. A gondolatmenetnek az a lényege, hogy ha a meglévő, nagyjából 10 százalék helyett felszabadítjuk az agyunk kapacitásának 20 százalékát, utána már nem olyan nehéz 30 százalékra felmenni. Aztán a jöhet a 40 százalék, és így tovább, egész a 100-ig, mert ez egyfajta dominóhatás. Tehát a filmben Lucy meglehetősen felgyorsítva a tanulási folyamatot, elszabadítja a saját agyát, és aztán nem tudja leállítani a folyamatot. De nem is akarja, sőt, tulajdonképpen pontosan nem is tudja, hogy mihez kezdjen ebben a helyzetben. Csak egyfelől bosszút állni a rossz embereken, másfelől életének hátralévő, rövid idejében átadni minden lehetséges tudását a haladás jó oldalát képviselő tudósoknak.
Akkor most foglaljuk össze a cselekményt! Lucy, az átlagos diáklány (Scarlett Johansson) Tajvanon nyaralgatva keresi, hogy mihez is kezdhetne magával, mi lenne az élete célja, amikor aktuális pasija szinte az akarata ellenére ráveszi, hogy a nevében adjon át egy bizonyos szállodában egy ismeretlen tartalmú táskát egy ottani vendégnek, Mr. Jangnak, és ezzel mérhetetlen bajokba keveredik. A lány ugyanis nem sejti, hogy Mr. Jang (Choy Min-sik) a helyi drogmaffia véres kezű, főnöke, akinek ő épp most négy tasak speciális CPH4 drog alapanyagot kézbesített. Mire magához tér, a könyörtelen Mr. Jang már meg is operáltatta, hogy a hasfalába rejtett egyik tasakkal drogfutárként küldje Európába, túszul ejtett másik három drogfutár férfihoz hasonlóan. Csakhogy bántalamzások következtében megsérül a tasak, és Lucy, szervezetében szivárogni kezd a CPH4, senki által sem ismert folyamatokat indítva meg a lányban: az agykapacitása határtalan növekedésnek indul és kezd belelátni az univerzum határtalan titkaiba.
A párizsi egyetemen a világhírű agykutató, Norman professzor (Morgan Freeman) előadást tart az evolúcióról és az emberi agy teljesítménybővülésének feltételezhető következményeiről. Őt hívja fel, segítséget kérve Lucy, aki kétségbeesetten próbálja meg feldolgozni a benne végbemenő változásokat, mert már képes telepatikusan mások agyába hatolni, tárgyakat akaratával megmozgatni, és ennek bizonyítékát is adja azzal, hogy betéve ismeri a professzor minden eddigi publikációját. Másik ténykedése, hogy értesíti a párizsi rendőrséget, ahol felhívja Pierre Del Rio kapitány (Amr Wake) figyelméta nagyvárosokba érkező másik három drogfutárra, akit sikerül is nemzetközi összefogással lekapcsolni. Csakhogy Mr. Jang emberei nem tűrhetik, hogy a tasakok elvesszenek a számukra, és mind a drog, mind a lány nyomába erednek.
Hatalmas hajsza kezdődik lövöldözésekkel, autós üldözésekkel, hogy a lány ne használhassa fel az egész szállítmány CPH4-et, és ne adhassa át tudását a Norman professzor által összehívott tudósoknak. Csakhogy a lány bejut az egyetemre, beadatja magának az összes drogot, ami által megnyílik tudatának minden szunnyadó tartománya, olyan képességekre tesz szert, hogy hatalmába keríti valamennyi nagy kapacitású számítógépet, és belőle megalkotja azt az újat, amely a mindentudás birtokosa, ő maga pedig téren és időn áthatolva megkeresi Lucyt, az emberiség ősének tekintett majomember ősasszonyt, hogy a képzőművészetből ismert jelképes érintésre (Michelangelo: a Sixtus-kápolna mennyezetfreskója, Ádám teremtése) rímelve életre hívja benne a tudás lángját és az emberiség iránti felelősséget.
Amint látható, Besson minimum két alapvető filmformát, filmnyelvet ötvözött egybe a Lucyban: a régebbi Stalker, Solaris, 2001: Űrodisszeia nyomait követő filozofikus és művészi sci-fi lassú tempójú, ám gondolkodásra késztető gondolatvilágát, másfelől a lövöldözős, vérfürdős, üldözéses és pörgős akciófilmek trükkökkel teli, kommersz látványvilágát. A bessoni esztétikától eddig sem állt távol ez a kettősség, az izgalmas történetmesélés mellett elgondolkodtatni a nézőt a világ működéséről, ráébreszteni őt a valódi érzésekre, feladatokra, (lásd: Metró, Nikita, Leon, a profi stb.), csakhogy ez nem mindig megy büntetlenül. A forgatókönyvíró–rendező stábjával csodálatosan feszes, jó tempóban viszi végig a klasszikus, 90 perces játékidőt, ami akciófilmnek ideálissá teszi, de ugyanebben a tempóban a filozofikus, bölcseleti gondolatokat és művészi jelképes képsorokat már alig lehet követni; ezeknek jobbat tenne az elmélyülés lassabb tempója. Ezen a sebességen meglehetős felszínesek maradnak, átgondolásukra, megemésztésükre nincs a nézőnek ideje, pedig az agy kapacitásnövelésének lehetséges útjai valóban izgalmas kérdéseket vetnek fel.
Persze, lehet, hogy a cél nem is az elmélyülés, hanem csak a gondolati magvak elhintése, de valószínűbb, hogy a profi Bessont a kassza várható csilingelése jobban foglalkoztatta, mint a kérdés feletti alapos eltöprengés tudományos igénye. Különben is a különös atmoszférával telt bessoni képi világ, az osztódó sejtek, a szürrealisztikus szín-kavalkád, a látszólag össze nem illeszthetően ide varázsolt ős-természet kisugárzó megjelenése az értő nézőben minden szót pótol, annyira megindítja a fantáziát és összesűríti az érzelmeket, az értetlenben meg csak zavart, unalmat keltene. (Besson látványvilágát a rendező határozott elképzelésein túl Tuierry Arbogast kiváló operatőri munkája is segíti.)
Ami a színészi játékot illeti, Besson itt nagyon kevés látványosságot enged szereplőinek, inkább alig észrevehető módon mehet bennük végig a jellemfejlódés. Scarlett Johansson, a mai film sztárja csak a történet elején engdhet meg magának nagyobb érzelmi kitöréseket, aztán bezárul és bájosan butácska, hitetlenkedve érdeklődő, de főként szenvtelen tekintettel figyeli képességei átalakulását a 10 százaléktól a 100 százalékig. Az ő igazságszolgáltató szerepe akkor fordul meg, mikor kezdi megváltoztatni a játékszabályokat, üldözöttből némiképp üldözővé, majd legyőzhetetlen szuperharcossá válik. Minden eszköztelensége ellenére ez nehéz ábrázolási folyamat egy színésznek, de nem hinném, hogy Oscar-díjat hozna neki.
Miképpen Morgan Freeman sem ebben a filmben nyújtott játékáért kapta meg a híres szobrocskát, ahol leginkább az agykutató professzor rezonőri szerepköre jut neki, amiben kísérleti körülmények között figyelheti elméleti kutatásai helyes irányának lehetséges további útját. Az ő szerepe némi tudományos alapot nyújtani (a nézőnek) arról, hogy miről is van itt szó, de amilyen jó színész, neki mindent elhiszünk, és nem is kutatjuk, mennyi ebben a tudományos, és mennyi az áltudományos elem.
Choi Min-sik (helyesebben Csoi Min-szik) dél-koreai színésznek (Oldboy, A bosszú asszonya, Harcosok szövetsége stb.) jutott a fő gonosz szerepe. Mr. Jang olyannyira elvetemült, hogy sok mindent nem is az embereire bíz, maga végzi a szó szerint piszkos munkát, aztán szenvtelenül törölgeti magáról és ruhájáról a ráfröccsent vért. Nagyon tetszett, hogy Besson egyetlen angol (magyar) mondatot sem ad a szájába, a lánnyal is csak tolmács útján vált pár utasító szót, különben végig érthetetlen a nézőnek, amit mond, ezzel is növelve benne a bizonytalan feszültséget. Ugyanakkor óvatosan gyáva: a film egyik humorosan feszült képsora, mikor a lánynak úgy kell kinyitnia a hozott fémbőröndöt, hogy közben emberei pajzsok mögé bújva védik őt az esetleges robbanástól. A színész leginkább hangjával és testbeszédével fejez ki mindent, igen szuggesztíven.
A negyedik főszereplő Del Rio rendőrkapitány, akit Amr Waked egyiptomi színész alakít (Sziriána, A Szaddam klán, Lazacfogás Jemenben, Fertőzés, Az elégedetlenség tele). Eléggé hálátlan, „untermann” szerepe van, amiben az a humorforrás, hogy ő csak elviekben irányító, mert hamar rá kell ébredjen, hogy a lány képességei meghaladják az ő fantáziáját is, viszont a törvény érdekében segítenie kell őt. A reális naivitás és a „földön kívüli” képességek csodálatának viszonya mozgatja kapcsolatát a lány felé, akit viszont valami más vonzalom, a kiölt érzelmek megmaradt szikrája is hajt a törvény emberéhez.
Az Universal idén megjelent filmjét az UIP-Duna Film augusztus 7-től kezdi forgalmaznia magyarmozikban a 16 éven felüli korosztály számára. Mivel az idei nyár egyik legjobb, és Besson kvalitásait jól szintetizáló alkotásról van szó, megtekintését szívesen ajánlom a nézők figyelmébe.
