Anton Pavlovics Csehov (1860–1904) orosz drámaíró, novellista és orvos az orvosegyetemi évei kezdetén (sőt ha úgy vesszük, már a taganrogi gimnáziumi évek végén) kezdte el megírni első drámáját, amelynek valójában nincs címe, és amiről a színház- és irodalomtörténet sokáig nem sok tudomást vett. Mégsem tekinthető ifjúkori zsengének, mert számos olyan tartalmi és formai jegy már jelen van benne, amely aztán az „Ivanov”-tól a „Cseresznyéskert”-ig jellemzi alkotóját. A terjedelme, az, hogy a négy felvonásos színmű nyomtatásban csaknem 200 oldal, nem meglepő, Csehov indulása idején még gyakran két darabot is előadtak egymás után, egy estén, így a közönség megszokta az éjfélt is túllépő színházi előadásokat.
A darab története sem mindennapi, ahogy Elbert János, a mű első hazai fordítója írja: egy moszkvai bank széfjének 1920-i felszámolásakor bukkant elő az a tizenegy vaskos füzetbe másolt, fedél nélküli kézirat, amit 1923-ban adtak ki először, de az így is csak az 1949-i, harmadik kiadás után kezdte meg külföldi és színpadi útját, és lett a Csehov-képnek mára már elmaradhatatlan része. A kötetben még a „Színmű cím nélkül” megjelölést viselte, ebből Jean Vilar „Az őrült Platonov” címre váltott, majd Basil Ashmore az 1952-i angol változatban „Don Juan orosz módra” címen ismertette meg. Több országban egy rövidített változatát „Platonov szerelmei” címen játszották – ezt mutatta bea MagyarTelevízió is Darvas Iván címszereplésével. Az ugyancsak sok nyelven elfogadott „Platonov” elnevezés az „Ivanov” párhuzamának vállalása a címadó gondolkodásban. Hosszú filológusviták eredményeképpen az 1933-i orosz kiadás az Apátlanul („Bezotcovscsina”) címet választotta, ezzel jelezve, hogy a megtalált szöveget a szerkesztők Csehovnak egy ilyen néven sokat emlegetett, elveszett darabjával azonosítják. De ez ellen is szóltak érvek, bár a mű témáját át- meg átszövik nemzedéki ellentétek, főképp az apa nélkül maradt Platonov ilyen értelmű magányosságának hangsúlya.
Így érkezünk el a Hátsó Kapuban látott darabváltozat Apátlanok címének megértéséhez.
A Platonov a kilátástalanság, a nyomorúságos lesüllyedés és a magányosság különös tragikomédiája, ahol az abszurd anti-Don Juan jobbára menekül a nők elől, de szerelmeiben – miközben azok boldogság címén megpróbálják kisajátítani őt – fájón éli át létének leglényegesebb vonását, a magányt. De a darab többi figurájának meddő párkeresése, lényegében viszonzatlan szerelemvágya és vágyakozása a megértésre ugyanígy példázza a csehovi színpadi gondolkodás egyik legfontosabb elemét: egymás mellett vonszolódó sorsok fájdalmasságát, a kapcsolatteremtés lehetetlenségének groteszkségét. Vagy itt van az a jellemző keretindítás, hogy hosszú ideig távol volt lakók érkeznek egy vidéki udvarházba, akik a vidéki sivárságban számadásra, helyzetük megfogalmazására kényszerülnek, amelybe a birtokvesztés és a dzsentri tétlenség épp úgy beletartozik, mint a lélek alkoholba menekülő tehetetlensége.
Ami lényegesen eltér a későbbi drámáktól, hogy a Platonovban lépten-nyomon történik valami: dulakodás, fenyegetőzés, lövés, ájulás, haldoklás stb., itt még nem jelenik meg a későbbi cselekménytelenség. Ugyanakkor megjelenik a 19. század nagy irodalmi hagyományából a „fölösleges ember” motívumának tradíciója. Platonov földbirtokosból lesz tanító, de ő sem képes változtatni semmin, s még a maga sorsát tekintve is bizonytalanságban él.
Mint egy interjúban olvasom, Fábián Péter és Benkó Bence átírók és rendezők a fejükbe vették: a korábbi adaptációktól eltérően azt helyezik előtérbe, hogy a mű szereplői ugyanolyan problémákkal és helyzetekkel szembesülnek, mint az előadók saját generációja, a mostani húszévesek, azzal hogy a csehovi színmű esszenciája megmarad. „Az a célunk, hogy ez a darab olyan közvetlen hangnemben szólaljon meg, ami túllép az eredeti mű «csehoviságán», és a mi generációnk problémáiról beszél, tehát itt és most játszódik.”
Ezzel épp úgy semmi gondom sem volna, mint ahogy azzal sem, hogy a mai fülnek porosan ható szavak, kifejezések frissebbeké lettek. A teatralitásoktól megfosztott tér, a nézők és játszók testközelisége beleférhet egy mai rendezésbe, ha Csehov nem dobná le magáról az átírás rossz megközelítéseit. Adva van egy Csehov szándékától eltérően megfiatalított, nagyjából húsz-harminc év körüli homogén társaság, aki, mint a kocsmában, nyegle „sziasztok” köszönéssel, önmagát „hülyegyerekként” aposztrofáló biztatással, „le van szarva” minősítéssel és a nőkkel szembeni trágár, durva udvariatlansággal keveri Csehov stílusosan megírt mondatait. Ettől volna jobban ható a megcélzott közönségrétegre? Egy „Budapest éjjel-nappal” szintű rikácsoló veszekedéssorozattal? No, ez az, amit én nem hiszek el.
Csehov 19. századi értelmiségi jellegű hősei (tanító, orvos, katonatiszt stb.) túl azon, hogy nem azonos korúak, egyfajta kor-morált hordoznak viselkedésükben és szóhasználatukban egyaránt. Amiképp magázva sem lehet valakit melegebb éghajlatra elküldeni ugyanúgy, mint tegezve, ezek az emberek még részegen és felindult állapotban is „viselkednek”. Nem a 20-21. századi ifjúság stílusában. Csehov mondatai kilökik maguk közül, ami így stílustalan. Egy reneszánsz vásári komédia, vagy miként újabban pl. Varró Dániel fordítja Shakespeare-t, az összeillik egymással, mert az írói szándék és a mai rendezői aktualizálás harmonizálnak egymással. De az itt hallott szöveg Csehovval nem!
Az előadás illúziótlanságát még tovább rombolja számos tényező. Nem tudom, miféle „látvány” fűződik Jeli Sári Luca nevéhez, hacsak nem az, hogy Vojnyicevék szalonja és a többi helyszín egyöntetűen egy vasúti restivel vetekedő pár asztalból és székből álló berendezésből áll, amit viszont hazavág egy mai zöld műbőr kanapé, ami akkor bukkan föl a színen, mikor Platonovnak merev részegen kell aludnia valahol. A világítás többnyire neonfénycsövekből jön, de van, hogy valamiféle színes körték, máskor néhány nem pontosan belőtt reflektor világít, de nem jöttem rá, hogy milyen logika szerint. Hasonlóképp jelmez nincs, mindenki eklektikusan szedett-vedett utcai ruhákban játszik, kivéve, mikor Porfirij Glagoljev Párizsba készül, mert akkor felvesz egy röhejes keménykalapot és egy zsakettszerű, kinőtt zakót, amitől olyan, mint Chaplin. De hol itt a logika? Zeneként Hungária-slágerek töltik be a teret, némiképp zavarva a szöveg érthetőségét. Ezektől lesz fiatalos, mai és a jelen generációhoz közel álló a rendezés, hogy felismerjék Csehov problematikájában a magukét? Az a pár eredeti mondat a tétlenségről és tehetetlenségről másképp nem hatna? A Hátsó Kapu helyisége nem igazán alkalmas egy négyórás (!) előadás – igen, kétszer két óra, 20 perc szünettel –befogadására, főleg, hogy egy ablak választja el az odakinn egyre sűrűbben randalírozó, részeg külföldi és Székely himnuszt gajdoló, a városrészt tönkretevő „szórakozni vágyó” hazai csürhétől. De még ezt is le lehetne nyelni, ha az előadás valóban lekötné a nézőt.
Noha a játszók mind végzett színészek, a színészi játék valamiféle elegye annak az iskolai színjátszásnak, ahol a játszó személyek a tőlük telhető legjobbat nyújtják, csak épp nincsenek a színészmesterség birtokában, és a kezdő hivatásosok bizonytalan szakmai tudásával, így a valóban drámai-szép pillanatok és a közhelyes ágálások összemosódnak, de mindenféle tudatos szerepépítkezés nélkül. Jó csöndek és bántó, hisztérikus rikácsoló kifakadások keverednek, ahogy általában a Kései siratót hallani iskolai szavalóversenyeken, nagy érzelmi viharokat kavarva a szegény nézőkben, hogy most aztán micsoda átfűtött alakításnak volnánk tanúi! Még így is érdemes megemlíteni Kopek Janka (Anna Petrovna Vojnyiceva), Piti Emőke (Szofja Jegorovna) és Horváth Szabolcs (Platonov) nevét.
Az előadás leginkább dicsérhető eleme, hogy sikerült kibontani Csehov humorát, amely később persze módosul az írónál is, de itt még bőven árad, és a rendezés él is a lehetőséggel. Másrészt dicsérendő, hogy a szereplők ezt a szövegmennyiséget képesek voltak súgó nélkül is elsajátítani.
Nem vonom kétségbe, hogy egy más korosztályhoz tartozó, más ismeretanyaggal, elvárásokkal beülő néző ne élvezhetné az Apátlanok előadását, azt sem, hogy a rendezők tudatosan formálták ilyenné, de bevallom, én elég nehezen bírtam ki, pedig még így is vannak benne húzások, szereplőelhagyások. További előadások március 21. szombat, és 22. vasárnap, április 22. szerda, este héttől. (Egyébként a darab ez idő szerint Alföldi Róbert rendezésében, de merőben más felfogásban, a Radnóti Színházban is megtekinthető.)
