Mousse (Isabelle Carré) a szerelmével, Louis-val (Melvil Poupaud) heroinmámorban eltöltött éjszaka után a kómából ébredve a kórházban tudja meg, hogy Louis kábítószer-túladagolásban meghalt, ő pedig több hetes terhes, már csak ezért is jó lenne, ha leszokna a drogról. A módos fiú családja azt tanácsolja neki, hogy vetesse el a gyermekét, Mousse látszólag ezt el is fogadja, aztán eltűnik Párizsból. A tengerparti házban, ahová elmenekül maga és az emlékei elől, váratlanul felbukkan Louis homoszexuális féltestvére, Paul (Louis-Ronan Choisy), aki Spanyolországba tart, és csak beugrott látogatóba. Az egy napból több is lesz, de Paul már az első éjszakát (majd többet is) egy Serge nevű helybéli meleg fiúval tölti. A gömbölyödő pocakú Mousse, aki az elvonási tünetek enyhítésére rendszeresen metadont iszik, és gyermekét csak kíváncsiságból akarja megtartani, hogy lássa: tovább él-e benne halott kedvese, viszont majdnem lefekszik első szóra egy helyi férfival, aki felszedi őt. Ez mégsem jön össze ugyan, de az állapotos Mousse és a meleg Paul egymáséi lesznek egy fülledt éjszakán, majd a fiú gyorsan útnak indul Spanyolországba. 

Pár hónap múlva Mousse megszülte kislányát és Paul megjelenik látogatóként a kórházban. A lány azzal az ürüggyel, hogy elszív egy cigarettát, egy hálóingére felvett kabátban megszökik, és miközben már a vonatról nézi az eltávolodó kórházat, képzeletbeli levelet ír, amelyben Paulra bízza párnapos csecsemőjét, mert úgy érzi, hogy az anyja helyett jó „apja” lesz. Paul pedig az utolsó kockákon boldogan veszi karjába a sírdogáló kislányt. 

Lehet, hogy kicsit sarkosan fogtam össze a történetet, de szerettem volna érzékeltetni, milyen sok sebből vérzik ez a mese. Hogy ki ez a lány, honnan jött és hová tart, miből élt hónapokon át, ha sehol sem dolgozik, az valahogy kimaradt. Toxikológusok a megmondhatói, mennyi kínnal jár a kábítószerfüggők leszoktatása, de ennek a lánynak minden orvosi segítség nélkül ez olyan könnyen megy, mint meginni egy üveg kólát, vagy átlépni egykori szerelme emlékét. A jól felszerelt, egyébként nem lakott tengerparti ház is amolyan deus ex machina, a lány elmondása szerint 16 éves korában itt élt egy idősebb férfival, aki az apjának gondolta magát. A férfiról persze nem tudni, hogy valóban az apja, vagy csak egy idősebb kitartója a lánynak, fel sem bukkan, de a kulcs megvan a házhoz. Hogy a meleg testvér honnan ismeri ezt a címet és végül is miért keveredik ide, aztán miért távozik sietve külföldre (a friss fiújával), az is csak a rendező, meg a forgatókönyvíró tudja. Hogy a lány mitől gondolja meg magát állandóan, és végül hová viszi a vonat, azt is jótékony homály fedi. Azt sem tudom, hogy a francia jogrend odaítél-e egy kisbabát egy homoszexuális férfinak, akinek egyébként semmi köze hozzá, csak az anyja „reá bízta”. No, már most, ha egy történet szálai ennyire extrémek és ennyire elvarratlanok, akkor a néző nehezen tud azonosulni a melodramatikus mesével, még ha vannak is benne szép pillanatok. Ezért mondom, hogy rossz a film. Olyan, mintha egy vonat ablakából meglátnánk valamit, de mire tudatosulna bennünk, már el is tűnik, előzmények és folytatás nélkül. Ráadásul rájövünk, hogy kicsit vontatott is, amit láttunk.

Ami a két főszereplőt illeti, a lány szép, már-már rokonszenves és szánni való, ahogy végigmegy egy testi-lelki átalakuláson, próbál megoldásokat találni, ugyanakkor személyiségzavarosan következetlen és kiismerhetetlen. A fiú jóképű, de kissé zavaros ő is, és róla se tudni, milyen az igazi lénye. A bájos Isabelle Carré, aki valóban a saját gyermekével volt várandós a forgatás alatt, jó színésznő, a ma is aktív énekes-basszusgitáros Louis-Ronan Choisy (The Dreams, Mal de Cap, IKA, majd szólókarrierbe kezdett) pedig első filmjében ígéretes színész, ráadásul a film zenéjét is ő jegyzi. Jó nézni őket, különösen, ha a film jobb volna.

A melegségét nyíltan vállaló François Ozon (8 nő, Uszoda,) a múlt évtized egyik legkülönösebb francia filmrendezője.  Életművét műfaji és filmformai kísérletek jellemzik, alkotásai mindig nagyon személyesek, filmjeiben az emberi érzelmek mélységét kutatja, történetei általában határhelyzeteket ábrázolnak. Ez a Menedék filmje egy a halálról és gyászról szóló trilógia utolsó darabja, a 2000-ben készített „Homok alatt” és a 2005-i „Utolsó napjaim” után. A filmet az a Mathias Raaflaub fényképezte, akivel már az Uszoda is közös munkájuk volt, de itt ő sem fogott meg képeivel. 

A filmet a Titanic Fesztiválon már vetítették, de átütő sikert akkor sem aratott. A Menedéket Magyarországon az Anjou Lafayette forgalmazza, bemutató április 7-én.