A nagyot védte, plakát nélkül is értette a dolgát. Bizalmi állása volt, portás lehetett, figyelhette az érkezőket. Azok éveken át jöttek, olykor gyorsvonatnyi sebességgel, és ha közel kerültek, lőttek. A szürke mackónadrág futhatott volna Brüsszelig, mégis a helyén maradt. A nép szerette, szavazott rá, a divat utánozta. A mackónadrágot nem lehetett elárulni, szétszakítani. Két lába volt, a bal nem létezett a jobb nélkül, és fordítva. A mackónadrágot színezni sem lehetett, pedig a narancssárgától a vörösig sok festék próbálkozott. A mackónadrág szívesebben fogta meg a labdát, mint a fontos emberek kezeit. A pályán érezte jól magát, nem a díszpáholyokban, és ha kérdezték, a támadásokat romboló hátvédeket dicsérte a stadionépítő kőművesek helyett.
Most úgy döntött, hogy kicsit hátrább lép, régóta mossák, az anyag fárad. Sokan várják, remélik, hogy két esztendő egy másik pályán is feltűnik. A mackónadrágnak színe lesz, és ezzel együtt múlja. Várhatóan emlegetni kezdik, hogy potyázott, hogy gyakran besározódott, hogy 18 éven át válogatott, és gyermekeit mindig Királyként nevelte.
De ez már a mesék sorsa, alig fejeződik be, máris várjuk a folytatást…