Mizerák István 1942. december 19-én, felvidéki származású család elsőszülöttjeként látta meg a napvilágot. Szülei a Csehszlovákia részévé vált magyar területről költöztek Ózdra. Bár iskolásként még a színpadi szereplés és rendezés is érdekelte, de a fotózás iránt érzett elhivatottság hamarosan átvette a főszerepet életében. Élete bizonyítottan egyik legfontosabbnak epizódja, amikor kilencévesen az ezüstláncát fényképezőgépre cserélte. Ez egyben a
fotózás iránt érzett „nagy szerelem” és egy gazdag fotóskarrier kezdete is volt. Képeit már akkor saját maga hívta
elő és nagyította. Hivatalos karrierje 1966-ban kezdődött, mikor egy fotópályázaton második díjat nyert.
Ózd a vas- és acélgyártásnak köszönhetően nyüzsgő és gazdag város volt azokban az években; az Ózdi Kohászati Üzemek biztosított megélhetési lehetőséget az embereknek. Mizerák István élete első szakmai munkáját is ott kapta.
A protokollfotós pozíció betöltése már akkor sem a „főmuftik” parádéját kiszolgáló fényképész személyében testesült meg önmaga számára. Az abból az időszakból származó fotóin a „hatalom”, a politikai töltet szinte csak ironikus formában van jelen. Ezzel szemben az acélgyár csarnokaiban gyönyörű képeket készített az izzó vas ragyogásában dolgozó munkásokról, képes volt meglátni a szépséget az őt körülvevő ipar nyers geometriájában.
Életművét áttekintve, fotói nagy hányadának témája a kohászat, a vasmunkások; mai szemmel nézve sem a
„proletár” vagy a „szocializmus építése” jut róluk eszünkbe, mindinkább az emberi tartás, a robotizált ipari termelés
megjelenése előtti, ma már szinte elképzelhetetlen körülmények között folytatott munkavégzés heroizmusa, a nyers
vas szépsége.
A Magyar Távirati Irodának 1968-ban lett a tudósítója, akövetkező években jóformán valamennyi országos lap közölte a fotóit. Rendszeresen publikált a Déli Hírlap, az Ózdi Vasas és az Észak-Magyarország hasábjain.
A természet szeretete egész életén át elkísérte, az Aggteleki Nemzeti Parkról készített képei hosszú éveken át
szolgálták az UNESCO által védett természetvédelmi terület megismertetését, és 1977-ben UNESCO-díjat nyert „Az
élet bölcsője” című felvételével. Több hazai illetve külföldi kiállításon szerepelt és érdemelt ki díjat műveivel, 1989
decemberében Romániában a Vöröskereszttel együttműködve segítette az erdélyi magyar rászorulókat, önzetlen
gesztusát húsz évvel később egy emlékplakettel posztumusz is elismerték.
Bár a kilencvenes évek második felében látása erősen megromlott, élete utolsó napjáig dolgozott. Mizerák István
életútja példaértékű: egy vidéki iparvárosban európai színvonalú életművet hozott létre akkor, amikor még nem is
létezett ez a kifejezés; ma is aktuális művészi színvonalú képeket hagyott ránk. 1998. április 9-én hunyt el Ózdon.
A Magyar Nemzeti Múzeum tárlatán látható fotókat nézve kirajzolódnak a riportfotó és a művészfotó közötti különbségek, és a folyamat, ahogy a művészi aktualitással bíró képek évtizedek távlatából is megőrzik történelmi és dokumentációs értéküket. A kiállításon a közönség nemcsak a munkáját hivatásszerűen űző riportert, de a fényképészetet szenvedélyének tekintő, a hivatalos megbízások mellett a maga művészi útját járó és kereső fotóművészt is megismerheti, akinek számos, rangos pályázatokon díjazott művét is bemutatja a kiállítás. A fotók így nem egyszerűen látleletek, lenyomatok egy korból, egy országból, egy városból, hanem sűrítményei egy időszaknak, egy életérzésnek.
