Amikor a „romantikus” minősítést meglátom egy mai történet jelzőjeként, általában félek: már megint milyen szívre és könnyzacskóra ható, giccses történetet találtak ki a legősibb női „karrier”, a férjhez menés, konkrétabban a férfiak házasságba terelésének örök témája köré. Ezek a művek általában ott érnek véget, ahol Vénusz légycsapója (Dionaea muscipula) végérvényesen megpecsételi a táplálék rovar sorsát, de az esküvő utáni „emésztés” kevésbé romantikus folyamatát már más regény- és filmtípusok dolgozzák fel.

A Nathalie második élete című film két rendezője, David és testvére, Stephane Foenkinos kellemesen meglepett, mert tudott újat hozni a szerelem témába. David Foenkinos tíz (!) rangos irodalmi díjat begyűjtő regényének filmes önadaptációja franciás humorral és új szemszögből ábrázolja két ember sorsának egybefonódását. Hozzá kell tenni, hogy az eredeti cím – La délicatesse – tartalma: „gyengédség, érzékenység, finomság”, ami egyben meghatározza azt az alaphangulatot, ami ezt a történetet áthatja, ami a lényege, – és amit a magyar sajnos cím nem tükröz.

A történet expozíciója, mondhatni „Nathalie első élete”, néhány forgatókönyvírói bravúrral pár percben vezeti fel a főszereplő későbbi lelki attitűdjét és habitusát. A jóképű François (Pio Marmaï) egy kávézóban látja meg, szólítja le Nathalie-t (Audrey Tautou), romantikus szerelem, házasság, boldogság, a fiatal pár már a közös babán gondolkozik, mikor a férjet baleset éri, amelyben elhalálozik. A szokványos romantikus melodrámáknak ez volna a fő témája, amit ez a film talán tíz percben el is intéz.

Nathalie második élete lényegében az özvegységének a története. A lány, aki bizonyos értelemben színházi karrierről álmodott, de csak a jegyszedőségig vitte, még házassága alatt ügyintézőként helyezkedik el egy svéd érdekeltségű francia vállalatnál. Ebben nem kis szerepet játszik az, hogy főnökét, Charles-t (Bruno Todeschini) megérinti a lány különös belső sugárzása, sőt idővel rájön, hogy Nathalie ráadásul kiváló munkaerő is. A kettétört életű asszony ugyanis érzelmeit elfojtva minden erejével a munkába veti magát, de új kapcsolatokat nem keres, pedig már három éve egyedül él. A sármos, ám nős Charles udvariasan, de határozottan nyomul rá, s noha egy romantikus vacsoráig el is jutnak, Nathalie egyenesen a tudtára hozza, hogy férfiként számára semmit sem jelent a főnöke.

Miközben a film kikerülte a giccses „gépírólány–főnök”-történetek sablonos vágányát is, a magyar nézőt meglepheti, hogy ezek után nemhogy páros lábbal nem rúgja ki a főnöke, de egyre megbecsültebb és barátibb légkörben dolgozik vele, immár, mint csoportvezetővel.

Van Nathalie-nak egy svéd munkatársa, Markus Lundell (François Damiens), aki 15 éve Franciaországban él. Amolyan szürke eminenciás a vállalatnál, már nem is fiatal, félszeg, kopaszodik, előnytelenül öltözködik, mégis „a depressziós svéd ábrázatával” ő az, akit Nathalie egy napon az irodájában – önmaga legnagyobb meglepetésére – váratlanul szenvedélyesen szájon csókol. És ez a csók mindkettőjükben elindít egy zavarodottságokkal teli, mégis egyre jobban egymásba gabalyító folyamatot. Markusról kiderül, hogy jó humora van, (első számú partnerkapcsolati férfierény a nők szemében!), és érzékenysége, gyöngédsége is rokonszenvessé teszi. Nem nyomul, sőt az adódó lehetőségeket sem használja ki – az első együtt töltött éjszakájukat és felöltözve, fotelban alusszák át, és csak a kezük ér össze.

Senki sem érti ezt a kapcsolatot, még ők maguk sem, de a senki által meg nem magyarázható kémiai vonzás már beindult. A vállalati pletykás kollégák, élükön Chloéval (Mélanie Bernier) egyre inkább észreveszik a „pár” zárt ajtók mögötti vagy épp nyílt színi, munkahelyi veszekedéseit és gyengéd pillantásváltásait. A féltékeny Charles „megkóstolgatja” vetélytárs-beosztottját, majd arra készül, hogy kiváló munkaerőként visszapaterolja a svéd anyavállalathoz. Még a legjobb barátnő, Sophie (Joséphine de Meaux) sem hiszi el, hogy ez volna az az alak, akibe Nathalie beleszeretett? Markus szeretné is, de fél, menekül is az érzelmeitől, Nathalie pedig meglepődik önmagán, ám ahogy a környezete értetlenkedések közepette nem tud normálisan viselkedni vele, ő annál inkább megerősödik érzelmeiben. Vidékre szökik, hogy tisztába jöjjön önmagával, majd megengedi, hogy Markus is vele tartson a nagymamájához, aki az egyetlen rajta kívül, aki elsőre ráérez, hogy Markus szeretetre méltó, jó ember. Madeleine (Monique Chaumette) házában, az első igazán együtt töltött éjszaka után, a gyermekkori élmények felidézése közben Markus felismeri, hogy ezután már lesz helye az újjászületett Nathalie további életében.

David és Stephane Foenkinos számára nem a menyegző a fontos csúcspont, ami szinte valamennyi „romantikus” film nélkülözhetetlen happy endje (ez nincs is bemutatva), hanem a gyöngéd érzelem kialakulásának kálváriája és feltámasztó ereje. Ez a két férfi szinte női lélektannal járja körül a magukat az érzelmeknek nehezen megadó hőseit. Ez benne a legszebb, hogy ilyen finom és érzékeny a forgatókönyv is. Rémy Chevrin operatőri és főként Virginie Bruant vágói munkája finom átmenetekkel ugrik át teret és időt, egymásba átfolyatva a montázsokat, és kihagyva a fölösleges magyarázatokat. Például a tetőjelenet Markusnak egy tájra kitáró mozdulatával zárul, de már egy ajtó kitárásával folytatódik az irodaházban. Az emlékidézésnek szép pillanata, mikor az összetört lelkületű Nathalie-t, ugyanazon kávézó előtt, amelyből kilépve François először megcsókolta, most egy ugyanolyan fiatal pár kéri, hogy fotózná le őket! Ilyen és ehhez hasonló rímelések, áttűnések, azonos utak bejárása más időben és lélekállapotban azt érzékelteti, hogy az alkotók nagyon tudatosan megkomponáltak minden apró mozzanatot és beállítást.

A színészek közül mindenekelőtt Audrey Tautou (Mosás, vágás, ámítás / Coco Chanel / Amelie csodálatos élete/ A Da Vinci-kód) alakítása ragad meg az emlékezetben. Hatalmas szemeiben minden érzelmet képes tükröztetni. Egyszer csontos és szinte nem is szép, máskor meg gyönyörű és szexi tud lenni. A filmben azt mondják róla: „Nathalie egy Yoko Ono, képes lenne a legnagyobb cégeket is szétrobbantani”. Ez pontosan áll a színésznőre is.

François Damiens belga színész (Finánc a pácban / Szívrablók / A Wolberg család / T4xi) eddigi szerepkörétől eltérő feladatot kapott Markus megformálásakor, de ezt szemmel láthatólag élvezi. Picit titokzatos, zárt – ez látszik a családi jeleneténél is, amikor a rendező le sem fordítja a svédül beszélő szülők mondatait, mert a légkör a fontos, nem a szavak – ugyanakkor nagyon érzékenyen reagál akár a lány, akár a környezet hangulataira, és közben egész finom árnyalatokban idézi fel komikusi tehetségét.

Charles, a főnök megformálója Bruno Todeschini (Ki tudja? / Teljes szívemből / Zajos szerelmek). Benne az a visszafogott charme dominál, ahogyan jellemében a főnök és a hódítani vágyó, féltékeny férfi kettőssége csatázik. Nagyon jó párjelenetei vannak mind Nathalie-val, mind Markus-szal, s közben elegánsan tud támadni, de visszavonulni is.

A film két rendezője, a regényíró David és testvére, Stephane Foenkinos május 2-án és 3-án Budapesten lesz. Harmadikán fél 11-kor a franciául értő közönség a Francia Intézetben (Budapest, I.. Fő utca 17.) is találkozhat az íróval. David Foenkinos A feleségem erotikus potenciálja című regénye 2006-ban jelent meg hazánkban az Európa Kiadó gondozásában. Érdemes lenne ezt a tíz rangos irodalmi díjat elnyert La délicatesse regényét is kiadni magyarul. De addig is jó szívvel ajánlom filmszínházi megtekintésre a Nathallie második életét mindenkinek, aki az igazi romantikus érzelmeket szereti kitűnő megfilmesítésben és kiváló művészekkel élvezni.