A kiállításon átívelő gondolat pedig az egész emberiségre érvényesen mélyen humánus: az életet szeretni kell! A legidősebb – immár 111. évében járó – holokauszt-túlélő, Alice Herz-Sommer életigenlő gondolkodásának szellemében ez az emlékkiállítás alapvető mondandója.
Sommer asszony, aki 1903-ban, még a „Ferenc József-i boldog békeidőkben” látta meg a napvilágot az Osztrák-Magyar Monarchia tagállamában, Csehországban, ma a világ legkorosabb zongoristájaként is vallja, hogy „az élet minden napja gyönyörű. Minden nap gyönyörű”. Amit ennek felismeréséhez jelenlegi otthonából, Londonból ajánl, fontos, de csupán eszköz, pontosabban egy az eszközök közül, ahogyan az életet szeretni lehet. „Apám mindig azt mondta, hogy minél több dolgot igyekezzek elraktározni a fejembe, mert azt nem vehetik el tőlem. Ez a koncentrációs táborban különösen igaz volt. És itt jön a zene ereje: zene ugyanis akkor is lehet az ember fejében, ha éppen kívül nem hallatszik, ha éppen nem zenél senki. És a zene valóban eljuttathat egy másik világba.”
De az üzenete nemcsak a zene fenséges titka, hanem még ennél is mélyebb: az, hogy „az élet szép és oly sok tanulni és örülni valóm van benne. Nincs sem helyem sem időm a pesszimizmusra és gyűlöletre” – nyilatkozta a Los Angeles Times-nek („Life is beautiful, and I have so much to learn and enjoy. I have no space nor time for pessimism and hate.)
S mintha ez, a pokoli szenvedéseket és a szörnyűségek legmélyebb bugyrait bemutató gazdagon tartalmas kiállítás a magyar holokausztról is erre a gondolatra épülne.
Életre és tragédiára együtt…
A New York-i tárlat így nyújt történelmi mérlegnek is szánt, a lehetőségekhez képest áttekintő számvetést a magyar holokausztról, előzményeiről: a zsidóság hazai társadalmi szerepének kibontakozásától a második világháborúig, majd a munkaszolgálat, a deportálások, a gettók, a haláltáborok végül sok százezer magyar zsidó és cigány áldozatáról. A tények beszélnek önmagukért: az események időrendi és egyben földrajzi koordinátákkal felrajzolt rendje, együtt magyar és más bűnösök, áldozatok hiteles beszámolóival, hivatalos jelentésekkel a szörnyűségekről. Mindazokról a gyalázatokról, amelyekről sokat tud, de soha nem tudhat eleget az utókor ahhoz, hogy ami történt, egyszer s mindenkorra megismételhetetlen legyen – Magyarországon és bárhol a Föld kerekén.
A New York-i magyar holokauszt-kiállítás négy tematikus része – a rendezők szándékai és reményei szerint – meditáló gondolkodásra késztet.
A látogató bevezetőben megismerkedhet a Magyarországon a 19. században erősödő politikai antiszemitizmussal s egyben a kormányzó arisztokrácia liberális szárnyának az ellenállásával, annak pozitív következményeivel. Így nem utolsó sorban azzal, hogy 1895-ben törvény ismerte el hivatalos és a többivel egyenrangú vallásként a zsidót. (E sorok írójának anyai nagyapja, dr. Klein József, Gödöllő mindmáig nemzetközileg jegyzett tudós főrabbijaként ennek következtében lett például ismételten vendége nyári rezidenciáján a királyi famíliának.)
„A 20. század elején azonban sokan, ahelyett, hogy megvizsgálták volna az ország első világháborús vereségének, elszigetelődésének és gazdasági problémáinak valódi okait, a zsidókat vádolták. Az antiszemita sajtó és a keresztény klérus egy része olyan egységes csoportként festette le a zsidóságot, amely megkísérelte, hogy háttérbe szorítsa a keresztény magyarság érdekeit” – fogalmazza meg a kiállítás meghívója.
A második rész ezeknek a társadalomba belopott vádaknak a politikai folytatása. Annak az időszaknak a bemutatása, amelyet a megkülönböztetés, a zsidóság fokozatos jogfosztása s az ezt igazolni próbáló társadalmi konszenzus kialakításának hatalmi akarata jellemzett a Horthy-korszakban. Így született meg – a 20. század Európájában elsőként – éppen Budapesten a numerus clausus (magyarul: zárt szám) néven elhíresült 1920. évi XXV. törvénycikk, amely a többi között kimondta, hogy a „magyarországi nemzetiségek és népfajok” tagjai csak a formálisan kimutatható számarányuknak megfelelő mértékben vehettek részt a felsőoktatásban. Ezt követték további törvények, amelyek lépésről-lépesre, fokról-fokra korlátozták a magyar zsidóság jogait. (A krónikás ugyancsak újságíró édesapja, Dernői Kocsis László sok más neves, keresztény származású értelmiségivel együtt nyilvánosan tiltakozott az 1938-i újabb kirekesztő jogszabályok ellen:
„Elfeledtük volna, hogy ezek a polgártársaink a kultúrtörténelem megdönthetetlen tanúsága szerint nemcsak egyszerűen résztvevői, de támaszai és építői is voltak a magyar kultúrának? Tagadjuk le önmagunk előtt, hogy ezt a sorsközösséget 1848 szabadságharcában és a világháborúban vérükkel pecsételték meg? Valljuk, hogy magyarok ezek a polgártársaink.” (Forrás: http://regi.sofar.hu/node/13291)
Majd jött a második világháború: kitelepítések, tömeges munkaszolgálat,1944, azsidócsillag viselésének kötelezettsége, a zsidó tulajdonok teljes elkobzása, hazai gettók, németországi deportálások, koncentrációs haláltáborok…
A New York-i kiállítás harmadik része – a holokauszt a maga legvéresebb valóságában. A megalázások, kínzások, a terror szörnyűségei. Auschwitz-Birkenau, a tömeggyilkosságok. És a végeredmény: az ENSZ palotájának e kiállításán a második világégés legalább egymillió magyar halottjáról számolnak be, közülük 550 ezer zsidó vallású magyarról.
A tárlat negyedik, záró része az ellenállók harcáé és a bátrak előtti tisztelgésé: egyrészt az antifasiszta ellenállás epizódjai, a válaszként végrehajtott megtorlások, másrészt pedig az áldozatok és hősök iránti kegyeletes emlékezés mementói. Elismerés azok tettei iránt, akinek „az üldözötteknek számára nyújtott segítsége és védelmező támogatása az erkölcsi erény kiemelkedően fontos ténye volt mindazok részéről, akik életük és saját családjuk biztonsága kockáztatásával mentettek zsidó embert” – így a kiállítás alkotó rendezőinek nyomtatásban is közzétett állásfoglalása. Amihez nyilvánvalóan éppen a helyszín miatt teszik hozzá, hogy „806 magyar és számos, Budapesten szolgált külföldi diplomata tett bizonyítottan erőfeszítéseket az üldözöttek segítésére”.
Jogos a remény: a kiállítást – mások mellett – megtekinti az ENSZ tagországok sok diplomatája is, a magyar misszió tagjai pedig kötelességüknek tekintik, hogy erre ösztönözzék őket.
Az meg a mai élet valósága, hogy a szervezők meghívójukban arra kérték a január 23-án helyi idő szerint este 6 órakor megnyíló magyar holokauszt-kiállítás vendégeit, érkezzenek meg már délután 5 órára. Az ok lakonikusan egyszerű: „Legyen idő a biztonsági átvizsgálásra” (Guests should arrive at this entrance by 5:00 pm to allow time for security screening.”). Mert ezen a prózai módon is jelezni kell, mennyire nem elég a 21. században sem – egyszerűen csak szeretni az életet.
Sem az Atlanti-óceán túlsó partján, sem a Dunánál, itthon…
