A kötet annyiban tér el a 13 fejezetet tartalmazó eredeti kiadástól, mely Liebentritt Katalin kiváló fordításában olvasható, hogy a szerző – az aktuálpolitikai eseményeket követve – egy további 14. fejezetet is írt hozzá magyar nyelven, ezzel bővítve a hazai kiadást. 

„Mi történt 1990 és 2010 között Magyarországon? Hogyan és miért lett ez az ország – amelyre a hetvenes-nyolcvanas években még mindenki mint a kommunista világ úttörő reformerére, a gazdaság-átalakítók példaképére és a szabadságjogok oázisára tekintett – Közép-Európa beteg embere? Hogyan és miért lett Magyarország a gazdasági élet válsággóca s egyszersmind egy erős jobboldali radikális párt melegágya?” – ezzel az összefoglaló kérdéssorral vezeti be és foglalja össze könyve alapvető témáját Lendvai. A kérdések persze folytatódnak, a könyv pedig dokumentumok, elemzések, személyes beszélgetések és élmények alapján kezdi el felfejteni a válaszok gyökereit, méghozzá a történelmi események sorrendjében, közbevetve fontos kérdésekről szóló fejtegető fejezeteket. 

1. Egy temetés, mint vég és kezdet. 1989. június 16-án Nagy Imre és mártírtársainak gyászszertartásán 250 ezer ember jelképesen a kommunista rendszert is eltemette. Akkor tűnt fel a politikai életben a 26 éves Orbán Viktor, aki a fiatal generáció nevében sarkosan megfogalmazott antikommunista követelésekkel hívta fel magára a figyelmet. Ott voltak a koporsók körül a régi és a születőben lévő új rendszer politikai funkcionáriusai, kulcsfigurái is, akiknek politikai nézetei és tettei alakítják majd a következő két évtizedet. Kádár János nem volt jelen, de tudott az eseményekről, és három hét múlva, szinte jelképszerűen Nagy Imre és sorstársai bírósági rehabilitációjának napján meg is halt. A puha rendszerváltás – a bukott diktatúra megítélésének ellentmondásosságaival – megkezdődött.

2. Felemás rendszerváltás. Az utóbbi két évtized mélyülő politikai megosztottságában gyorsan és sokat változott az egyes csoportok és szereplők álláspontja, ma már rájuk sem ismerni. Lendvai visszatekint a kádári előzményekre, amelyekből ez a felemásság és ideológiai sokszínűség táplálkozik, és kitér a békés összeomlás motivációira, okaira, személyeire (Kádár, Grósz, Németh, Pozsgay) és eseményeire is. A gomba módra szaporodó új pártok ugyancsak ebben a forrongásban próbáltak önálló arculatot kialakítani és pozíciót szerezni, miközben máris megindult szétszakadozásuk és újjáformálódásuk. 

3. Antall József – egy politikai őstehetség.  A harmadik fejezet megismertet az 58 éves orvostörténész múzeumigazgatóval, hatalomra jutásával és miniszterelnökségével. Nagyra értékeli Antall műveltségét, higgadtságát, éleslátását, taktikai érzékét, amivel pl. a titkos MDF–SZDSZ-paktumot létrehozta. Kitér kapcsolatára Göncz Árpáddal, a nagy vihart kavart, magyarsággal kapcsolatos állásfoglalására, a taxisblokád okaira, elhatalmasodó betegségére, népszerűség-vesztésére és kormány-átalakításaira, valamint politikai megítélésére. Nagyon érdekesek a nagyközönség számára kevésbé ismert részletek, pl. Rabár Ferenc pénzügyminiszter emlékei, vagy az MDF belső frakciózásai, de Ripp Zoltán megállapítása is: „Bármilyen fájdalmas is kimondani az igazságot: Antallt a halála mentette meg a csúfos bukástól.” 

4. A magyar antiszemitizmus gyökerei. Lendvai legfőbb publicisztikai értékei közé tartozik, hogy nem csupán krónikása a történelemnek, de elemzéseiben igyekszik lehatolni a gyökerekig. Ilyen ez a fejezet is. Vádolhatják ugyan elfogultsággal, érintettséggel, de miért volna azzal baj, ha pl. a hazai antiszemitizmus történetét egy zsidó ember látásmódjával szemléljük? Lendvai nézőpontjának érdekessége: rámutat a zsidóság és az összmagyarság történetének párhuzamosságaira, és hogy az e népben kavargó kisebbségi összetevők közül miért és hogyan torzulhatott sokakban antiszemitizmussá éppen a velük való több évszázados együttélés. Nagyon jó adatokkal bizonyítja, mennyi ebben a tudatlanságból és félrevezetettségből fakadó, megalapozatlan előítélet és bűnbakkeresés, a felelősség-áthárítás is. A feldolgozatlan történelem generációról generációra torlódik a magyarságon belül, a demokrácia örve alatt pedig melegedhetnek és izmosodhatnak a valójában meg nem engedhető tendenciák és folyamatok.

5. A posztkommunisták váratlan diadala. Az Antall- és Boross-kormány dilettáns gazdaságirányítása, követhetetlenül kusza politikája, a felemás rendszerváltás először az 1994-i választásokon bosszulta meg magát. Horn Gyula külpolitikai tehetségének csúcsa volt a nyugati határ megnyitása az NDK-turisták előtt, ami későbbi politikai szereplésére is jótékonyan hatott, noha más erők a „pufajkás” múltját igyekezték ellene felhozni. Horn kötéltáncosként egyensúlyozva, de nagy többséggel vezette koalíciós kormányát, noha mind az MSZP, mind az SZDSZ körein belül sokan nem nézték jó szemmel ezt a nagy összeborulást. A Horn-kormány első nyolc hónapját beárnyékolták a liberálisok által is támogatott Békesi László pénzügyminiszterrel folytatott nyílt viták és rejtett csatározások. Ha legkésőbb a Tocsik-botrány kitörése után az SZDSZ kilépett volna a koalícióból, sok minden másképp alakulhatott volna mindenki számára. De a pillanatot hagyták elszaladni, Horn pedig kénytelen volt bevezetni a legradikálisabb reformkoncepciót, a Bokros-csomagot, ami egy időre megszilárdította Magyarország gazdasági helyzetét a nemzetközi befektetők számára. A sikerek mellett botrányok és kudarcok is tarkították az időszakot, így a következő választáson ismét kormányváltásra került sor.

6. Orbán Viktor – az ifjú üstökös. Több jobbközép párt támogatásával és nagy előretöréssel Orbán Viktor jobboldali konzervatív koalíciós kormányzása következett el. Orbán ellentmondásos egyénisége a hatalom abszolút akarása, az elvtelen számítás, továbbá az őszinte rokonszenv és karizmatikus egyéniség között mutatkozik. Egyszemélyi irányításon alapuló kormányzati stílusa a jegyzőkönyvezés nélküli kormányülésektől a parlamenti ülésezési gyakorlat megváltoztatásáig több mindenre rányomta bélyegét. A fejezet arra is kitér, hogy Orbán miben marasztalta el Antall politikáját: tudniillik, hogy nem teremtett sem kommunikációs, sem gazdasági bázist a későbbi jobboldali kormányzat számára. Azért, hogy ez másképp legyen, arról már az első Orbán-kormány kezdett tenni, amelyben a „Vezér” rosszabb vonásai egyre jobban megmutatkoztak. Kormányzásának botrányaiba, gyanús ügyleteibe, az antiszemitizmust és cigányellenességet el nem ítélő megnyilvánulásaiba mégsem bukott bele, csupán a következő választást veszítette el, igaz azt sem túl nagy hátránnyal. 

7. A Medgyessy-talány. Medgyessy Péter szociálliberális kormányzása egy őt ért ügynökbotránnyal kezdődött, ami kisebb bizalmi megingást eredményezett az SZDSZ köreiben. Lényegében fedezet nélküli „osztogatásos” politikáját, amellyel a választási ígéreteit igyekezett teljesíteni, sokan bírálták. Gyors bukását mégsem a rossz pénzügyi döntések és bírálatai, az európai parlamenti választásokon való rossz szereplés okozták, hanem az, hogy a belső erőharcokba bonyolódó MSZP – népszerűség-vesztési félelemből – részint kihátrált mögüle, részint feláldozta az SZDSZ-szel való koalíció fenntartása végett. 

8. Egy könnyen elcsábítható nemzet küldetéstudata. Ismét fejtegető-elemző intermezzó, amelynek lényege a mítoszokkal terhelt, szélsőségesen nacionalista összecsapások gyökerének feltárása. „Közép-Európában és a Balkánon szinte egyetlen nép sem néz szembe a saját történelmével” – fogalmaz Lendvai nálunk nem megszokott őszinteséggel, majd (Bibó szavaival) a „zsákutcás magyar történelem” vizsgálata következik annak bizonyítására, mennyire a tűzzel való játék pl. Orbán Viktor populista magyarságpolitikája. A Szent István-i birodalom szétesése, Trianon, a hősi mítoszokban rejlő történelemhamisítások és tévedések, nemzetiségpolitikánkkal való egyoldalú önelégültségünk, a jelen statisztikai adatok rossz megbecsülése mind olyan szempont, amely a szemléletünket a realitásokból a misztikus ködökbe emeli. Emiatt az állampolgárságot és az egy nemzethez tartozást összekeverő politikánk és ennek következményei nem egyszer rosszul képviselik a határokon túli magyarság ügyét, ártanak nekik, fölös nacionalista reakciókat szülnek más országok kormányaiban is, és még az Európai Unió szintjén sem érik el azt a hatást, amit a magyar politika tőlük remél.

9. Gyurcsány Ferenc tündöklése és bukása. Medgyessy kormányának ifjúsági és sportminisztere, a leggazdagabb rétegből üstökösként kirobbanó dinamikus, fiatal politikus kissé kalandor módjára jutott fel a hatalmi létrán  meglehetősen ellentmondásos miniszterelnöki pozíciójáig. Első és legnagyobb érdeme, hogy két év alatt reménytelenből nyerő pozícióba juttatta az MSZP-t, mégis aztán a baloldal sírásójává lett. Bukásában szerepet játszott a gazdasági nehézségek eltitkolása, az ígéretekkel szemben bevezetett takarékossági intézkedések okozta csalódás, az a kissé nyegle hozzáállás, amellyel az emberek gondjait kezelte, és az, hogy a vereségéből gyorsan felocsúdó Orbán Viktor gátlástalanul kezdte megalapozni a hatalmát visszaszerző politikai fordulatot, és jól meglovagolta a miniszterelnök balatonőszödi beszéde miatt kirobbant botrányt. Bár Gyurcsány a párt általi hazugságok politikájával akart szakítani, beszédét sikeresen forgatták ki politikai ellenfelei, és támadásba lendültek, teret adva a szélsőjobb előretörésének is.

10. A diszkrét sajtócézárok hatalma. Lendvai széles látókörét ebben a fejezetben a média szerepének és állapotának áttekintése bizonyítja. Ezt írja: „Csak Magyarországon figyelhető meg ilyen mély és máig áthidalhatatlan szakadék a jobbos beállítottságú, populista lapok és a balliberális újságok között”, valamint „…a harc a közszolgálati rádió birtoklásáért és a nyomtatott sajtóért, …amellyel sok külföldi elemző nem tudott mit kezdeni.” Ennek oka lehetett, hogy a Kádár-rendszerben a sajtó munkatársai között is sok volt a feljelentő és besúgó. Ez persze a közélet számos más szereplőjéről is bebizonyosodott, mégis sokaknak szemet szúrt, hogy a rendszerváltást követő években a média hangvételét a liberálisokkal és reform-kommunistákkal szimpatizáló újságírók határozták meg. A „tisztogatásokat” és a sajtó bekebelezését a Fidesz aztán látványosan meg is kezdte, és mára sikerült a jobboldali sajtó többségi arányát megteremtenie mérsékelt-konzervatív, nemzeti populista és szélsőjobboldali, rasszista irányzatokkal. Ezek a tények elhallgatásának eszközével is élnek, hogy elfedjék a Nyugat Magyarország-látásának nekik nem tetsző oldalait is. Ennek eredménye, hogy a magyaroknak nagyjából 60 százaléka a rendszerváltás vesztesének tartja a hazáját.

11. Élethalálharc a hideg polgárháborúban. A 2006-10 közötti évek Orbán és Gyurcsány párviadalának jegyében zajlottak. Az SZDSZ már akkor kezdte elveszíteni választóit, mikor a kommunista állampárt harcos ostromlói egyszer csak beléptek a Horn-kormányba, aztán egyre alárendeltebb szerepben, belharcok közepette ragaszkodott fogyó hatalmához, mígnem kiszorult a parlamentből is. Bajnai Gordon nagy szakértelemmel még elvégezte ugyan az ország államcsődöt elkerülő tűzoltó-munkáját, de a szocialistákat ez már nem mentette meg, s miként az 1930-as években, a csalódott emberek tömegesen adták szavazataikat a jobboldalnak. De ezt még komoly zavargások előzték meg: tüntetések, a tévészékház felgyújtása, Gyurcsány lemondatásának hangulati szítása, az államelnök példátlan beavatkozása, a rendőrség hibás fellépései, nyílt zsidóellenesség, a szélsőjobb térnyerése, a Magyar Gárda fenyegetései, az „illegitim” miniszterelnök fideszes bojkottálása stb. Mindezek megrettentették a nyugati sajtót és megrendítették Magyarország megítélését is. „Orbán Viktor a maga hatalmi mámorában olyan szellemeket engedett ki a palackból, melyeken aztán nem tudott többé úrrá lenni.”

12. Romák és zsidók a szélsőjobb célkeresztjében. A 16. század óta velünk élő, kétnyelvű cigányság a legnagyobb etnikai kisebbségünk, ugyanakkor a rendszerváltozás legnagyobb vesztese is. Négyötöde munkanélküli, kétharmadát érinti a lakóhelyi szegregáció és a nyomasztó szegénység. A roma gyerekek fele sem járja ki az általános iskolát. A megélhetési bűnözés úgyszólván mindennapjai részévé vált. Néhány szerencsétlen bűncselekmény ürügyként felhasználva általánosan felszította a romaellenes hangulatot, így fellángoltak a verbális és tettleges támadások, amit a Jobbik és a jobboldali sajtó hecckampánya is szított. Ugyanakkor megindult a szélsőjobb félkatonai szervezetek masírozó, fenyegető jelenléte városon és falun, és ismeretlen elkövetők elkezdtek legyilkolni ártatlan roma családokat. A nyíltan vállalt romagyűlölet ráadásul a Jobbikot parlamenti nyilvánosságra is segítette. Az antiszemitizmus ebben az időben elsősorban az izraeli befektetők, üzletemberek és a hazai liberális, főként zsidó értelmiség elleni uszításokban, burkoltan antiszemita újságcikkekben jelentkezett. Paul Lendvai számos példával illusztrálja a hazai antiszemitizmus elszigetelt és általános jelenségét is. A jobbközép politikusai, a keresztény egyházak prominensei pedig jobbára csak hallgatnak, vagy igyekeznek negligálni a veszélyt.

13. A baloldal öngyilkossága részletre. Gyurcsány kettős funkciója révén folyamatosan nyílt és rejtett viták középpontjában állt az MSZP-n belül és azon kívül is, beleértve az SZDSZ köreit. Egy balul sikerült (vizitdíj!) népszavazást követően a nyílt kenyértörés is bekövetkezett, és Gyurcsány kisebbségi kormányzásra kényszerült. Az ország az államcsőd szélén állt, a válság radikális lépéseket követelt. A külső és belső körülmények nyomására Gyurcsány lemondott, megkezdődött a válságmenedzser-utódkeresés, végül Bajnai Gordon állt a kormány élére, ami szerencsés döntésnek bizonyult, mert szanálási programja végül is megmentette Magyarországot az összeomlástól. 
A Bokros-csomag óta eltelt 15 év legradikálisabb takarékossági intézkedéseit sztrájkok és tömegdemonstrációk nélkül sikerült végrehajtania, pedig a nyugdíjasok és dolgozók egyaránt még rosszabb anyagi helyzetbe kerültek ezek által, és a Fidesz vezette jobboldal minden eszközt bevetett a munka bénítására. Az ország a baloldalt a 2010-i parlamenti választásokon „büntette meg”.

14. Orbán győzelme – az ország zsákutcában. „Orbán vitathatatlan «forradalma a szavazófülkékben» véget vetett az 1990 óta létező liberális demokráciának, és megnyitotta az utat az egy személyhez kötött populista autokrácia felé”, amelynek célja a hatalom biztosítása 15–20 évre. Az új rendszerre jellemző álszent, hamis stílus nyíltan tagadja a politikai rendszerváltás minden pozitív eredményét, kezdeményezései viszont a 2010-i választási programban nem szerepeltek, tehát azokra felhatalmazást sem kapott a szavazóktól. Nem határolódik el határozottan a szélsőjobb retorikától, viszont gyorsított eljárással verte keresztül a parlamenten a „nemzeti témákat”, most pedig egy elkapkodott új alkotmányt készít elő. Az MSZP belátható időn belül képtelen meghatározó erőként fellépni, az SZDSZ és az MDF széthullott, az LMP pedig minden kemény fellépése ellenére sem veszélyes tényező a kényelmes többséget szerzett Fidesz–KDNP-koalíciónak. Debreczeni József komor előrejelzései Orbánt illetően igaznak bizonyulnak, az eltelt időszak minden intézkedése ezt támasztja alá.

„Ez a könyv az európaiak kötelező olvasmánya kellene hogy legyen!” – idézi a kötet hátsó címlapja a müncheni Süddeutsche Zeitung cikkíróját, Michael Frankot. És miután mi is Európa része vagyunk, ez az ajánlás kétszeresen szól a magyar olvasónak is. Lendvait lehet szeretni és nem szeretni, de pártállástól és világnézettől függetlenül nagy ostobaság lenne elgondolkodás nélkül átlépni azok felett, amiket ő leír.