Pertti Kurikka Névnapja és a Punk szindróma

J-P Passi  és Jukka Kärkäinen. A Punk szindróma (Kovasikajuttu) Finnország egyik legvagányabb punk rock bandájáról, a Pertti Kurikan Nimipäivät (Pertti Kurikka Névnapja) nevű együttesről szól. A banda tagjai Pertti Kurikka (gitár), Kari Aalto (ének) Sami Helle (basszusgitár) és Toni Välitalo (dob) olyan értelmi fogyatékosok, akik nagy élvezettel, odaadással és büszkeséggel zenélnek.

A punk-rock az 1970-es évek közepén angol–amerikai együttesektől indult, rendszerellenes zenei mozgalom, amely nagyon egyszerű zenei szerkezetekkel, rövid, monoton, 3 akkordos, ám erős lüktetésű, ”primitív” és nyers szövegű dalokkal vágta a társadalom szemébe főként az alsóbb néprétegek tiltakozó lázadását. Művészi értelemben zenének kevésbé nevezhető, mint inkább életérzésnek, de ezt ők fel is vállalták. A szubkultúra nyers válasza volt ez a kor feszínes diszkózenéjére és egyéb irányzataira.

A Pertti Kurikka Névnapja, noha 2009-ben alakult, jóval későbbi formáció, tökéletesen beleillik ebbe a stílusba. Zenei és hangszertudásuk minimális, az énekes monoton rekedt kiabálással kántált strófái csak fokozzák a monoton dübörgés által fokozott révületet a sokszor beszívott, bepiált állapotban csápoló, vagy pogózó közönség körében. De amiket világgá kiabál, az ő legőszintébb érzéseit tükrözi, és ez az a pillanat, amikor oda kell figyelni rájuk.

Az értelmi fogyatékos emberekre a társadalom szeret magukat ellátni képtelen, kedves hülyegyerekekként tekinteni, és ritkán kérdezi meg, hogy ők mit és hogyan szeretnének tenni. A finn dokumentumfilm ezeknek a  zenészeknek az útját követve bepillantást enged abba a világba, amelyben ők élnek akár szüleikkel, akár valamiféle szociális otthon körülményei között, akár teljesen önálóan. Kiderül, hogy bár valóban van bennük kedves infantilizmus is, ugyanakkor igenis van önálló akaratuk akár arról, hogy vegye őket emberszámba a társadalom, akár arról, hogy legyen joguk a saját életvitelre is, beleértve hogy hogyan, hol és kivel élnek, barátkoznak, szeretnek, házasodnak stb. Megbecsülést, tiszteletet, emberszámba vételt kérnek, sőt követlenek, és ezzel nagyon fontos társadalmi hibákra hívják fel a figyelmet. A ”nem akarok otthonban élni” és az ”utálom Sami Halle-t” egyforma erővel tör fel belőlük akár naplót írnak, akár punk-nótát.

Értelmi fogyatékkal Magyarországon is élnek emberek, akiknek problémái bizonyos értelemben hasonlóak a finnekéhez. A Baltazár Színház a legszebb példa arra, hogy a művészet mit tud tenni egyfelől az érintett emberek hivatásos színésszé nevelésével, másfelől az ép társadalom elfogadóvá nevelésében. A Nemadomfel Együttes (amelynek tagjai között egyéb fogyatékossággal élők is zenélnek) pedig azt mutatja fel, hogy akár még ezek a sérült emberek is akarnak és tudnak segíteni magukon és a náluknál rosszabb sorban élők megsegítésében. Tehát a másságukkal együtt ugyanolyanok, mint mi, és úgy is kell kezelni őket, legfeljebb a fogyatékosságukat kell bizonyos dolgokban tudomásul venni.

A finn együttes zenéjében és a dokumentumfilmben megnyilvánuló nagyfokú őszinteség minden trágárság ellenére is igazzá teszi amiről énekelnek, legyen az bár a politikusok, a társadalmi helyzetük, a pedikűrösök vagy a zenésztárs ócsárlása: őket akkor és ott valóban ez foglalkoztatja! Azt is be kell látni, hogy időnként az értelmi fogyatékosnak több sütnivalója van, mint számos ép, ám teljességgel tanulatlan, antiszociális társadalmi elemnek. Ezzel az őszinteséggel jutnak el a népszerűségig, miközben látjuk őket harcolni, sírni, nevetni és szerelembe esni. Dalaik valós társadalmi kérdéseket feszegetnek és olyan problémákat dolgoznak föl, amelyekkel a banda tagjainak nap mint nap szembe kell nézniük. A tagok a maguk módján, a zenéjükkel igyekeznek a fogyatékos emberekről kialakult sztereotípiákat megváltoztatni. A Punk szindróma azért jó film, a punk érzést mutatja be, de egyben az értelmi fogyatékos emberek helyzetéről is szól.

Jukka Kärkäinen és Jani-Petteri Passi 2012-ben nem teremt idolokat és celebeket sem, hanem gyarlóságaikkal együtt is szerethető embereket, akiken úgy tudunk nevetni, hogy az nem gúnyos kinevetés. Nem tudom, hogy a Pertti Kurikka Névnapja zenekar és a Punk szindróma film eljut-e valamikor, valahol a szélesebb magyar nyilvánosság elé, de értünk is kiáltanak, csak meg kell érteni őket!