Megkezdődött a vidéki színházak fesztiválja, amelyre az idén tizenegy társulat hozza el egy-egy izgalmas előadását a fővárosba. A szakma, a színház iránt igazán érdeklődő nagyközönség és az egyes városokhoz kötődő, szívükben lokálpatrióták boldog örömmel csapnak le a lehetőségre, hogy ide hozzák nekünk azokat az előadásokat, amelyekért igazán érdemes színházba járni vidéken is. Ha minden előadásról nem áll is módunkban kritikát írni, néhányról örömmel szólunk.
A svéd Hans Alfredson és Tage Danielsson páros 1978-ban egy máig felül nem múlt filmmel írta be magát a hazai közönség szívébe (is). A Picasso kalandjai (Picassos äventyr) szemtelen frivolsággal és avantgárd jókedvvel vitte fel a vászonra a világhírű katalán festő, Pablo Picasso „életrajzát”, no persze nem az életrajzi filmek romantikus hitelességével, hanem amolyan abszurd módon ábrázolt „ezer szeretetteljes hazugsággal”, ami így is tökéletesen visszaadta a festőt és korát.
De hogyan lehet ebből a rendhagyó filmből színpadi adaptációt csinálni?
Ugyanúgy: ezer szeretetteljes hazugsággal, híven az eredetihez és el is szakadva attól, abszurd humorral és biztos szakmai tudással. Ahogy a pécsiek.
Az abszurdhoz nem szokott néző bizonyára csodálkozik, hogy itt az egykori táncművész (!) Uhrik Dóra példás érthetőséggel előadott magyar nyelvű narrációján kívül alig hangzik el hazai szó a színpadról, inkább valami spanyol–francia–angol–magyar halandzsa keveréknyelven zajlik minden, amelyhez hasonló nemzetközi szókavalkádot a bohócok szoktak használni, hogy mindenki értse. Már maga ez is abszurd és humoros.
A történet a születéstől a halálig apró jelenetekből áll össze, amelyek között a burleszktől a bohóctréfákon át az elvont, gondolati szkeccsekig rajzanak a szóval, dallal, tánccal, pantomimmozgásokkal előadott, filmmel és képzőművészeti alkotásokkal keveredő poénok. Igazi értelmiségi csemege ennek az ötletzuhatagnak a befogadása, modern „crossover” színház, amelynek minden blődlije mögött az ember és a 20. század áll.
A film jó ismerősének visszaköszönnek a jelenetek, figurák, pl. hogy egyes női szerepeket, mint Gertrude Steinét férfi játszik, mégsem koppintások ezek, inkább újra gondolt parafrázisok. Geg hátán geg, amit ezek a kiváló színészek teljes koncentrációval játszanak el. A Pécsi Nemzeti Színház ráadásul balett társulattal is rendelkezik, amit a színpadra álmodók jól ki is használnak. Ezek az akrobatikus ügyességű balett-táncosok keltik életre a tömeget az utcán, az esküdteket a bíróságon, a bohócokat és modelleket, a háború megnyomorított katonáit és a lakásokban bujkálni kényszerülő, bútorokká átlényegülőket.
Rózsa István díszletei csodálatosan képlékenyek. Vannak felületek, amelyekre vetítenek tájat, erdőt, képeket, de amelyekből az alakok egyszerre bűvészi ügyességgel három dimenzióban megelevenednek, hogy aztán ismét két dimenzióban folytassák kergetőzésüket. De vannak falak, amelyekből szürreális tárgyak, végtagok bukkannak elő, máskor átlátszó függönnyé válva lebegést adnak a pillanatnak. Az ezekkel történő együttjátszás nagy színészi fegyelmet és ritmusérzéket követel meg a játszóktól.
A darab címszerepét Hajduk Károly alakítja. Van, amikor rácsodálkozó, vagy infantilis, máskor igazi művészlélek. Jó mozgáskultúra, jellemzi hiteles játékát. Apja, Don José szerepében Köles Ferenc mindent elsöprően megy át egyik megjelenéséből a másikba harsányságával együtt sem ripacskodó, igazi motorja a jókedvnek. Uhrik Dóra a színpad dekoratív nagyasszonya jó értelemben vett meglepetése ennek a játéknak. Stubendek Katalin több szerepben jelenik meg. Dona Mariaként és az idős Doloresként is kitűnő perceket szerez, és Sirkka, a finn dizőz szerepében az előadás legragyogóbb magánszámát produkálja, mikor finnül addig énekli egy halétel receptjét, amíg mindenki falra mászik tőle. Vlasits Barbara üde és tiszta színfolt ebben a kavargásban, mikor az ifjú Doloresként életre szóló emléket hagy a fiatal Pablóban. SzéllHorváth LajosAlice B. Toklas szerepében kiváló clown-párjelenetet játszik a Gertrude Steint alakítóTóth András Ernővel.Ő formálja meg Hitlert, Apollinaire-t és egy modellt, Tóth András Ernő még egy szerelőt is, aki a villamosszékes jelenetben addig kontárkodik, míg mindenki köddé válik, csak az elítélt festő nem. A végrehajtó, Rousseau, Churchill ésa papszerepében Józsa Richárdot látjuk.
A történetben felvillan Malaga, Madrid, Párizs, London és New York, a művészek közül Braque, Matisse, Rousseau, Satie, ToulouseLatutrec és Van Gogh, a béke és a háború, születés és halál. A poénok általában nagyon jók, de az egyes szkeccsek, jelenetek nem egyformán ütnek. A legszebb abszurd az, amikor Picasso lakásán a nácik egymás után többször tartanak házkutatást, mindig több és több menekültet kell elrejteni, aki antik műtárgynak, állólámpának, gardróbba akasztott ruhának, falnak, függönynek álcázza magát, de nem veszik őket észre. A nonszensz cselekménysor abszurditása filozofikus magasságokba emelkedik, torok-elszorulva nevetünk és értjük, hogyan lehet ezer szeretetteljes hazugsággal a legfontosabb igazságokat ábrázolni. Kár, hogy ezek után a jelenetek már erőtlenebbek, a darab lezárása pedig ennyi tűzijáték után kifárad, erőtlen.
De a közönség emlékszik az élményre és tapsviharral hálálja meg a szokatlan élményt a meghajló művészeknek.
„Pablo, tu es genial!”
