Vasárnap választásokat tartottak Szászországban és Türingiában. Az eredmények messzi túlmutatnak a tartományok határain. A voksolás nagy vesztesei a jelenlegi, berlini kormánykoalíciós pártok (szocdemek, szabaddemokraták, zöldek) és egyértelmű nyertesei a szélsőjobboldali Alternatíva Németországnak, illetve szélsőbaloldali Sahra Wagenknecht Szövetség (BSW).

Nem kell hozzá különösebb jóstehetség, hogy kijelenthessük: alaposan átrendeződik a németországi párttérkép a következő egy év alatt, a 2025-i országos választásokig – vélik a politológusok. Az irányt – ha hinni lehet az előrejelzéseknek – a minapi választások szabták meg. Azaz előretörtek/előretörnek a szélsőségesek, és kudarcot vallanak a hagyományos, „történelmi” pártok, főként a CDU-CSU és az SPD. És különösen feltűnő a liberálisok mélyrepülése.

Ám bármennyire fényes is az AfD (Alternatíva Németországnak) sikere a két tartományban, kár annyira örülniük a párt híveinek. Egyelőre szó sincs arról, hogy a többiek együtt akarnának velük működni, tehát kormánykoalíciós esélyeik csekélynek minősíthetők. Vagyis mindkét tartományban inkább a kereszténydemokrata CDU vezetésével alakulhat koalíciós kabinet – legalábbis a csillagok jelenlegi állása szerint.

Elemzők történelminek minősítik szeptember elsejét; egyértelmű cezúráról, választóvonalról beszélnek, ami a szélsőségesek és a populisták visszavonhatatlan térnyerését rajzolja elénk. A választópolgárok zöme persze nem akarja temetni a demokráciát, ám nyilvánvalóan elégedetlenek az országban zajló politikai, gazdasági fejleményekkel. Változásokat szeretnének a bevándorlás kezelésében is, mert egyértelmű a 2015-ben kezdődött tömeges migráció („Willkommneskultur”) kudarca.

Eva Quadbeck, a hannoveri székhelyű tartalomszolgáltató, az RDN vezető publicistája veszélyesnek ítéli, hogy Türingiában az AfD első számú vezetője nyíltan fasiszta nézeteket vall. A másik véglet szerinte Sahra Wagenknecht, aki nem érte be az NDK-s állampárt utódjának (Die Linke) baloldaliságával, onnan kilépett, a szélsőbalra sodródva saját nevével önálló pártot alapított, és populista szólamokkal ért ér kétszámjegyű sikereket. „Az e pártokra voksoló szavazók – írja Eva Quadbeck ­– persze nem akarják egyszersmind a demokráciát is temetni. Azzal azonban a jelek szerint nemigen törődnek, hogy voksolásukkal gyengítik az ország demokratikus berendezkedését. És ez a közömbösség szörnyen veszélyes.”

Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy az egykori NDK területén, az „új szövetségi tartományokban” fogékonyabbak az emberek a szélsőséges, populista szólamokra. Ennek okai igen összetettek. A Willy Brandtnak tulajdonított szavak („Összenő, ami összetartozik”) máig nem vált valósággá. Kelet-Németországból az elvándorlás a berlini fal leomlása óta mindmáig folyamatos – miközben oda rengeteg migráns érkezik.

Sokan (és nem csak a pártállami nomenklatúra egykori tagjai) 1989 után afféle kolonializációnak, annektálásnak élték meg az NDK „bekebelezését”. S bár kétségtelen, hogy a térség gazdasági fellendülése, az infrastrukturális fejlesztések volumene nem hasonlítható össze a többi volt szovjet szatellitállam átalakulásával, a nyugatnémetek zöme még mindig lekezelően bánik a keleti honfitársakkal. Utóbbiak például inkább Putyin-pártiak (sokan nem tudják, hogy a jelenlegi orosz vezér éppen Drezdában volt szovjet hírszerzőtiszt) végtére is nem a jelenlegi moszkvai vezető volt az, aki elengedte az NDK-t, hanem Gorbacsov.

Jelenleg még nem tudhatjuk, hogy a vasárnapi választások mennyire rendezik át a politikai térképet Németországban. Scholz kancellárnak, vagy a CDU várható kancellárjelöltjének, Friedrich Merznek viszont most föl van adva a lecke, mint ahogyan a többi jobb- meg balközép pártnak is.

Nem volna jó sem Németországnak, sem egész Európának, ha az unió egyik vezető országát káosz fenyegetné. Ahogyan annak sem örülne (rajtuk kívül) senki, ha neonácik jutnának hatalomra jövőre, a szövetségi választások után. Tizenkét hónap alatt talán még változtatni lehetne a trendeken.