A növekedéssel kapcsolatos, egymástól eltérő álláspontok és vélekedések felizzását két körülmény is hangsúlyossá teszi. Bár a globális várható gazdasági növekedésről érkező prognózisok 2016 első hónapjaiban fokozatosan mérséklődtek, a bizonytalanságok egyre erősödtek, ennek ellenére a hazai hivatalos várakozások egyre optimistább kilátásokat jeleznek. Az MNB legutóbbi jelentése az idei várható növekedés ütemét 2,5-ről 2,8 százalékra emelte.
Természetesen egy negyedév kiábrándító adataiból nem lenne szerencsés gazdaságunk jövőbeni növekedéséről messzemenő következtetéseket levonni. Ugyanakkor igencsak elgondolkoztató, hogy a jegybank által indított és „sikeresnek” minősített hitelezési programok és kamatcsökkentések után növekedési ütemünk drámaian visszaesett, sőt. A számszerű adatok is súlyos gondokról, növekedésképtelenségünkről, az elmúlt évtized gazdaságpolitika sikertelenségeiről adnak számot. De ami igazán tragikus a jövőképet illetően, hogy a több ezermilliárd forintos EU-forrás és a hozzákapcsolt hazai pénzek ugyan rövidtávon és közvetlenül 2-3 százalékos növekedést produkáltak, a szélesebben értelmezett tárgyi és szellemi növekedési potenciálunk érdemben nem változott. Sőt, nemzetközi kitekintésben versenyképességünk és a társadalom boldogságállapota hosszútávon romló tendenciát mutat. Pénzköltés folyik a növekedési potenciál és a fejlődőképesség javulása nélkül. Úgy tűnik, a beruházások és a fejlesztések inkább a – társadalomra káros, gazdaságilag irracionális – politikai holdudvar kiépülését, gazdasági megerősödését szolgálták.
Kézenfekvő, hogy az utóbbi két-három év viszonylag kedvező növekedése egyrészt meghatározóan a korábbi döntések alapján elindult, az utóbbi évekre beérett külföldi, elsősorban autóipari beruházásokhoz, másrészt a csúcsra járatott EU-forrásokhoz köthető.
Közel évtizedes kitekintésben a magyar gazdaság tavaly érte el a válság előtti GDP-szintet, de a lakossági fogyasztás volumene ma még elmarad attól. Így a mostani 0,5 százalékos éves növekedés nem igazán tekinthető trendfordulónak, inkább a válság utáni gazdasági növekedés – egyszeri hatásoktól megtisztított – átlagát jelenti. Az értékelésnél figyelembe veendő, hogy időközben az EU-átlaghoz mért fejlettségi szintünk stagnál, miközben Szlovákia már 8–10 százalékponttal előttünk jár az egy főre eső GDP-ben, Lengyelország tavaly előzött, és ha így haladunk, Románia is utolér bennünket. Az elmúlt évek gazdaságpolitikai történéséből változatlanságot feltételezve az következik, hogy 2020-i kitekintésben az EU-pénzek ismételt beáramlása ugyan 2–3 százalékos növekedést hozhat, de versenyképességünk, fejlődőképességünk tovább romlik.
Az okok és a ható tényezők igen szerteágazók, az eredmény azonban aligha vitatható. A válság utáni, sőt az egész rendszerváltás utáni hazai gazdaságpolitika összességében nem vagy csak átmenetileg és egyes részleteiben szolgálta a magyar gazdaság modernizációját, fejlődőképességének javítását. Ebben az EU-pénzek nem hoztak változást, legfeljebb a Potemkin-falvak számossága gyarapodott, érdemi képességjavulás nélkül. A napjainkra kiépült berendezkedés azt valószínűsíti, hogy gazdaságunkra sem a piaci ösztönzők, a verseny, sem az állami direktívák nem igazán hatnak. Az öszvérnek, mint tudjuk, nemigen lehetnek utódai.
Dr. Hegedűs Miklósnak, a GKI Energiakutató ügyvezető igazgatójának eszmefuttatása a Világgazdaságban jelent meg, és a GKI bocsátotta honlapja olvasóinak a rendelkezésére.
