„Ha jóhiszemű vagyok, azt mondom, hogy beállunk utolsóként a sorba, hiszen versenyképességi szempontból az utolsók között kullogunk az Európai Unió tagországai között.” Így reagált Inotai András a Hírklikk felvetésére, nem bizarr-e vajon az, hogy a magyar kormány a júliusban fél évre átvett uniós soros elnökség egyik legfontosabb céljaként az uniós versenyképeség javítását tűzte ki célul, holott ezen a téren épphogy mi állunk egyre rosszabbul.
A Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetének volt vezetője szerint az nagyon is helyénvaló, hogy az e területen a versenytársaihoz képest „elaludt” EU új versenyképességi pályára álljon, ami amúgy a magyar elnökség nélkül is prioritása volt már az Európai Uniónak. Ám szemben az Orbán-féle vízióval, az EU-ban az az általános nézet: nem a nemzeti szuverenitás, hanem a közös gazdaság erősítése kell a cél eléréséhez.
„A nemzeti szuverenitás kergetése ugyanis nem erősíti, hanem éppenséggel aláássa Európa versenyképességét, társadalmi, politikai, biztonsági és gazdasági vonatkozásban is” – szögezte le a professzor.
A magyar elnökség fogja felállítani a padlón lévő Európai Uniót, s ez kiválóan sikerül is, miután a magyar megközelítések innovatívak és figyelembe veszik az eltérő érdekeket – ezt nyilatkozta a minap – az MTI jelentése szerint – Orbán Balázs, a kormányfő politikai igazgatója a Kossuth Rádiónak. Ezt pedig egy új európai versenyképességi megállapodással képzelik el.
„Az elmúlt években Európa versenyképessége leszakadt az Egyesült Államoktól és Ázsiától, célunk, hogy a magyar EU-elnökség alatt az unió felzárkózzon a versenytársakéhoz” – ezt már Varga Mihály mondta, mégpedig az uniós pénzügyminiszterek (ECOFIN) tanácskozása után Luxemburgban.
Mint azt a soros elnökség hivatalos kommunikációja hangoztatja, „közös érdekünk kezelni az elmúlt évek nehéz gazdasági körülményeinek hatásait – mint a magas infláció, a megnövekedett államadósság, a magas energiaárak, a nemzetközi ellátási láncok széttöredezése, vagy a globális versenytársakétól elmaradó termelékenység és gazdasági növekedés – és ismét felfelé ívelő pályára állítani az EU gazdaságát”.
A bal oldali kép forrása: Wochenblatt.
(Kár, hogy a felsorolt területek jó részében mi, magyarok szenvedtük el a legnagyobb csapásokat, amire eklatáns példa az infláció – a szerk.)
Prioritás az „új európai versenyképességi megállapodás” elfogadása, aminek része „a gazdasági növekedés újraindítása és a tartós növekedés feltételeinek kialakítása, a belső piac elmélyítése, a kis- és középvállalkozások kiemelt támogatása, a zöld és digitális átmenet elősegítése az európai gazdasági szereplőkkel és az európai polgárokkal partnerségben, a nemzetközi együttműködések előmozdítása, illetve a munkahelyek stabilitásának és fenntarthatóságának biztosítása.”
Mindez pompásan hangzik, ám térjünk vissza a valóság talajára. Ahogy nem is olyan régen egy cikkünkben megírtuk: valójában Magyarország az, amely ott kullog a versenyképességi uniós lista alsó részén (mint sok más gazdasági és társadalmi mutatóban is). A Magyar Nemzeti Bank nem is olyan régen közzétett, a 2023-at vizsgáló versenyképességi jelentése szerint az Európai Unió – de még a másik három visegrádi ország – átlagától is elmaradva, a középmezőny alsó részében kullogunk, mégpedig úgy, hogy több mint egy pontot veszítve, két hellyel visszacsúsztunk az előző évi listához képest.
Egy nemzetközi rangsor is hasonló – visszacsúszó – trendről és romló folyamatokról számol be Magyarország vonatkozásában. Mint a Portfolió alapján mi is beszámoltunk róla, a világ egyik leginkább figyelt versenyképességi rangsorában, a svájci IMD/ International Institute for Management Development által évente összeállított, 67 ország gazdaságának versenyképességét összehasonlító listán Magyarország az 54. helyen áll. Ami még ennél is rosszabb hír: 8 helyet csúsztunk vissza az előző évi listán elfoglalt helyünkhöz képest. És ez mire elegendő? Ahogy 2019–24 között mindvégig előttünk jár Cseh-, Észt-, Lettország, Litvánia és Szlovénia; ugyanezen időszak alatt a nemzetközi rangsorban hazánkat megelőzte Lengyel-, Horvátország és Románia. Sovány vigasz, hogy Szlovákia és Bulgária versenyképességi pozíciója továbbra is elmarad a magyartól. A magyar pozíció romlása nem egyedülálló kivétel ugyan az uniós országok között, hiszen hasonló következett be a német és az osztrák versenyképességi fronton is, de ez időszak alatt 8 országé javult (a többié változatlan maradt).
Mit szól ahhoz, hogy éppen a versenyképességben, s még inkább annak javításában folyamatos presztízsveszteséget elszenvedő Magyarország kormánya gondolja úgy, hogy majd megmutatja a tutit a többi tagországnak és az unió egészének? – kérdeztük Inotai Andrást.
„Annak nagyon örülök, hogy a 2024–29-i ciklusban az EU versenyképességének javítása prioritás, ennek az időszerűségét indokolja is jónéhány tagország romló versenyképessége, a probléma csak az, hogy ebben sajnos Magyarország éllovas” – szögezte le az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének volt vezetője. Emlékeztetett arra, hogy a kitűzött célok realitását nem a statisztikai (pillanatnyi és nagyon csalóka) adatokkal, hanem a fenntartható versenyképesség kritériumaival kell mérni. Valamint tudni kell a versenyképességi programokat készítőknek, amit a versenyben részt vevő vállalatok naponta érzékelnek, hogy a versenyképesség messze több, mint néhány gazdasági kritérium teljesülése. Csak helyeselni lehet, hogy az elmondottak alapján értelmezett versenyképesség javítása alapvető uniós cél. És bár az EU-ban is elaludtak – nem utolsósorban a németek – ezen a területen, Magyarország kivételével mindenütt másutt továbbra is megvannak a fenntartható versenyképesség meghatározó pillérei – mondta Inotai, rámutatva: Magyarországon ugyanakkor az elmúlt 14 évben a fő tényezőknek nemcsak a tényleges romlását, hanem a folyamatos rombolást is elszenvedjük, mégpedig minden területen, a rendelkezésre álló munkaerő szakképzettségétől, hozzáadott értéktermelő képességétől kezdve az egészségügyön, a kutatás-fejlesztésen, az infrastruktúra állapotán át a jogi-intézményi rendszer instabilitásáig, nem is beszélve az együttműködéshez nélkülözhetetlen nemzetközi bizalom szinte teljes hiányáig.
Vegyük példaként a munkaerő-piac állapotát! A több mint egy évtizede meghirdetett „munka alapú gazdaság” eredményeként – „amit egyébként olyanok találták ki, akiknek életükben nem volt normális munkaviszonyuk” – drámaian csökkent a magyar gazdaságban előállított hozzáadott érték. Az olcsó, betanított munkaerőre épített ipari és egyéb termelés alapvetően ellentmond a fenntartható versenyképesség meghatározó tényezőinek, mint a gyors technológiai fejlődés, az állandó alkalmazkodás, folyamatos továbbtanulás és -képzés, a jövőorientált gondolkodás és cselekvés. Nem beszélve arról, hogy a termelési értéknek a bérköltségek egyre szerényebb százalékát teszik ki. Ideiglenesen lehet természetesen fenntartani-meghosszabbítani a bérversenyképességet a nemzeti valuta folyamatos leértékelésével, ahogy ezt – súlyos és hosszabb távú következményekkel – Olaszország gyakorolta még a nemzeti valuta, a líra idején. Magyar esetben ez – az import magas szintje következtében – azonnal inflációt gerjeszt, ami nemcsak a fogyasztásban, hanem az importra épülő hazai termelésben is nyilvánvaló, és azonnal jelentkező ár-versenyképességi problémákat idéz elő. A meghatározó módon az olcsó munkaerőre épített termelés egy ideig és a felszínen versenyképesnek látszik, de alapvetően ellentmond a fenntartható versenyképesség feltételeinek. Egy idő után ugyanis ez a termelés áthelyezését vonja maga után még olcsóbb országokba, illetve ennek megakadályozási kísérleteként az adott gazdaság szinte kilátástalan „ön-bérrabszolgásodási spirálba” kerül.
Ehelyett kezdetektől fogva arra lett volna, és ma még inkább lenne szükség, hogy az olcsó munkaerő helyett a különböző szintű oktatásra, folyamatos továbbképzésre, önképzésre épülő munkaerő-piac jöjjön létre. Ez azonban nem illik bele a jelenlegi kormány koncepciójába és gyakorlatába – hívta fel a figyelmet a közgazdász professzor.
A fenntartható versenyképesség további alappillére a jól működő és megfelelően finanszírozott egészségügy, hiszen a munkaerő versenyképessége elválaszthatatlan annak fizikai és mentális egészségi állapotától. A helyzetet pedig tovább rontja a központilag finanszírozott és irányított kutatás-fejlesztés eltűnése.
– Mindez és még több más hasonló tényező, folyamat azt eredményezi, hogy kimaradunk a hosszú távra is szóló, közös uniós együttműködés jelentős részéből (lásd például: Erasmus-program), hiszen a bizalom mérhetetlenül megingott a magyar kormánnyal szemben.
A magyar kormányzat ugyanis szembe megy minden európai uniós alapértékekkel, s olyan jogi környezetet teremt, amely nem a stabilitást, hanem a bizonytalanságot erősíti.
És miután a versenyképesség nem kizárólag gazdasági, hanem össztársadalmi kérdés, ezért a fenntartható versenyképességet a gazdasági mellett egy sor nem gazdasági elem biztosítja, beleértve a társadalom tudatát és mentális egészségét is.
„Minden fenntartható versenyképesség részben intézményi, jogi, társadalmi stabilitásra épül, részben pedig bizalmi tőkére és világos jövőképre”
– szögezte le Inotai András. A jelenlegi, immár évtizedes gödörbe-mocsárba irányuló negatív spirált, sajnos, semmiféle, papíron nagyívű versenyképességi, ha tetszik „újraiparosítási” programmal nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. Nem beszélve arról, hogy – mint minden gazdasági terület – az ipar versenyképessége is szorosan kapcsolódik a többi között a szolgáltatások színvonalához, teljesítő képességéhez, versenyképességéhez.
Mindeközben Nyugat-Európában – a globális, részben kritikával kezelendő statisztikai összehasonlításban kimutatható megtorpanás ellenére – megmaradtak az alapvető versenyképességi pillérek. Nagyon lényeges, hogy továbbra is megvan a kapitalizmus formálódásakor kialakult alapvetés, hogy a tulajdonosi és a menedzseri funkció két különböző dolog. Hosszabb távon is versenyképességet akadályozó probléma, hogy nálunk az elmúlt időszakban a két funkció összemosódott. Az új tulajdonosok maguk menedzselnek, miközben sem képességük, sem tapasztalatuk, sem tervük nincs arról, hogy mi a versenyképesség, hogyan kell azt javítani.
„Ők csak a lopáshoz értenek és a saját zseb megtömésére figyelnek, azt menedzselik, ennek pedig semmi köze sincs sem a pillanatnyi, még kevésbé pedig a fenntartható versenyképességhez”
– szögezte le Inotai András. Önmagában a vagyon újrarendezése nem teremt versenyképességet. Ellenkezőleg: az, hogy a magyar adófizetők pénzének és az uniós támogatásoknak fontos részei, amiket – normális esetben – a versenyképesség erősítésére lehetne fordítani, sok milliárdos ingatlanpanamákban és átláthatatlan magántőke-alapokban landolnak, tovább ássák alá a magyar gazdaság versenyképességi pilléreit, és számottevően rontják a versenyképességi felzárkózás már egy évtizede meggyengített-szétvert, de talán még feléleszthető tartalékait.
Inotai András szerint a fentiek mellett számos oka van még annak, amiért
a magyar versenyképesség a béka feneke alá került, és folyamatosan tovább is romlik.
Így azután nem hangzik túlzónak a kijelentése: „Ha jóhiszemű vagyok, azt mondom, hogy beállunk utolsóként a sorba, hiszen versenyképességi szempontból az utolsók között kullogunk az Európai Unió tagországai között”. Arról az alapvetésről nem is szólva, hogy téves a regnáló magyar kormány nézete, ami szerint nemzeti bajnokokat akarunk látni.
Az Európai Unió versenyképességet erősítő középtávú terve kiemelt hangsúlyt helyez a nemzeti helyett az európai versenyképességi bajnokokra, egyértelműen túllépve a múlt „nemzeti bajnokain”, akik ugyancsak felelősek az európai versenyképesség gyengüléséért.„Nem nemzeti szuverenitás kell ahhoz, hogy javuljon a versenyképesség, hanem európai szuverenitás és identitás. Minden nemzeti szuverenitás ugyanis aláássa Európa versenyképességét, társadalmilag, politikailag, biztonságilag és gazdaságilag is” – üzente a közgazdász-professzor.