Amikor a több mint 500 tagot számláló Lengyel Filmakadémia az idén 14. alkalommal osztotta ki az év legjobb filmjeiért járó „Sasok,2012”elnevezésű díjait, hét jutott belőle „Rózsa” alkotógárdájának. A legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járó díjat Wojciech Smarzowski kapta, a legjobb forgatókönyvírónak járót Michał Szczerbic, a legjobb színésznő Agata Kulesza, a legjobb epizódszínész Jacek Braciak lett, ráadásul a közönségdíj is a Rózsának jutott. És a film tovább aratja a babérokat.
A Rózsa története többszörösen is megrázó egy magyar filmnéző számára. A helyszín Mazúria, amelyet hol Kelet-Poroszország részeként a németek, hol pedig a lengyelek uraltak, és ahol egy sajátos német–lengyel keverék népesség lakik, amely nem akar mást, mint a szülőföldjén megélni. Csakhogy a történelem szereti átrajzolni a térképeket, és az emberek érdekeik szerint csapódnak ide-oda, és nem mindig boldogulhatnak ott, ahol korábban éltek, mert kitelepítik őket.
Ugye, kezd ismerős lenni a téma: a hazai történelemre, magyarok, magyarországi németek és mások kitelepítésére, lakosságcserékre, országrészek elcsatolására gondolva?
Róża Kwiatkowska (Agata Kulesza) a mazúriai tanyáján él leányával, Jadwigával (Malwina Buss), beszél lengyelül is, németül is, de 1945 nyarán a „bűne” az, hogy a férje német. Az ő tanyájukra érkezik a Honi Hadsereg egykori katonája Tadeusz (Marcin Dorociński), akitől a háború mindent elvett, és aki Rózsának a férje halálhírét hozza. A zárkózott asszony megengedi, hogy a férfi ott éjszakázzék, aki ezért a ház körül elvégzendő munkákkal fizet. Tadeusz így kezdi el megismerni azt a tragikusan anarchikus állapotot, amelyben az ottaniak élnek.
A lengyel és szovjet „felszabadítók” főleg azt nem tudják megbocsátani, hogy Hitler a legfőbb támogatójának nevezte meg Mazúriát, a helyiek meg azt, hogy a németek legalább nem bántották őket. A kommunista lengyel pártvezetés a mazúriai német civilek Németországba toloncolását készíti elő (azokét, akik még nem menekültek volna el), ha nem esküsznek fel az új hatalomra, nem térnek át a hivatalos lengyel nyelvhasználatra, mert bárminemű támogatást: élelmet, vetőmagot, védelmet stb. csak a lengyelek kaphatnak, és a kitelepítettek házaiba, gazdaságába is őket telepítik be. Az anarchiát növeli, hogy orosz és lengyel rablóbandák megfélemlítésül garázdálkodnak, büntetlenül visznek mindent, ami mozdítható, gyújtogatnak, ráadásul minden nőt megerőszakolnak. Az új hatóság tűri, mert részint korrupt, részint a németajkú lakosság „büntetésből” sem számíthat tőlük védelemre.
A szerencsétlen Rózsa, aki a lányát rejtegeti, folyamatos nemi erőszak áldozata, hol úgy, hogy a katonák az utca kövén csoportosan mennek végig az elfogott nőkön, nem egyszer úgy, hogy utána ki is végzik őket, hol pedig úgy, hogy rátörnek a tanyájára és ott kapják el. Ezért az asszony elsősorban védelmet remél a befogadott férfitől. És miközben Tadeusz, akinek feleségét ugyancsak megerőszakolta és főbe lőtte egy katona, lassan aknátlanítja a krumpliföldet, szerez ezt-azt, rendbe hozza a házat, és igyekszik megvédeni magukat, miközben észrevétlen vonzalom támad közöttük, ami kezdi családdá kovácsolni hármójukat. Már jó szomszédjuk is akad a kényszerből oda költöztetett Władek (Jacek Braciak) és családja, akit még házukba is befogadnak, amikor Władekék tanyáját felgyújtják a rablók. De Władek gyáva, pedig Tadeusznak önvédelemből még embert is kell ölnie, és nem is tudja mindig megvédeni Rózsát, aki az egyik erőszak után elvetél, és a sok megerőszakolás következményeibe belehal. Hogy legalább a lányt megmentse, Tadeusz feleségül veszi Jadwigát, de szinte a templomból viszik el, mert rá terelődött a gyanú az eltűnt martalócokért, ráadásul dollárral fizetett, ami legalább annyira főbenjáró bűn. A férfi már csak megőszülve, összetörve tud visszamenni feleségéért, hogy együtt hagyják el a házat, amelyben már Władekék laknak.
Megrázó és szép ez a film: ragyogó színészi alakítások, kemény és hatásos operatőri munka és rendezés szembesítik a lengyeleket történelmük szégyenletes múltjával, és vádolják azokat is, akiknek erről az oldaláról eddig nem készültek ilyen művek. És ez a nehéz mestermű helyettünk is beszél, vádolja azokat, akik nőket erőszakoltak meg, akik a kollektív bűnösségre hivatkozva embereket fosztottak meg a szülőföldjüktől, vagyonuktól, nem egyszer az életünktől.
Egyáltalán, ennek a XVIII. Lengyel Filmtavasznak válogatásakor tudatosan, többnyire a kollektív emlékezet számára értékes-tanulságos történelmi pillanatokat felidéző, jó filmeket hoztak el barátaink. A Rózsán kívül a Lengyel Filmakadémia idei díjazottjai közül további két alkotás, az Öngyilkosok szobája (az év felfedezettje: Jan Komasa) és a Fekete csütörtök, valamint Janek Wiśniewski elesett (a legjobb zenéért járó díj: Michał Lorenc) című film is szerepel majd a budapesti Lengyel Intézet legnagyobb ciklikus filmes rendezvényének idei programjában. Annak, aki ismeri a lengyel filmművészet sok évtizedes értékeit, színvonalát, csak azt ajánlhatom, használja ki az alkalmat és nézze meg akár mind a hét mozielőadást. A mai kor filmforgalmazási irányzatainak ismeretében, és tudván, hogy ezekből a munkákból még sem moziforgalmazásra, sem televíziós vetítésre nem vettünk át egyet sem, lehet, hogy jó ideig nem lesz módunkban megnézni máskor.
