A költő, prózaíró, folyóirat-szerkesztő, műfordító Sárközi György fia, a Londonban élő Sárközi Mátyás József Attila-díjas (2004) író, szerkesztő levelet küldött a balfi rendezvény részvevőinek. Írását – „A zsidóüldözés súlyos veszteséget okozott az országnak” – a megemlékezés nyitányaként felolvasták:
„1939-től a legtöbb magyar nagyvállalat megkezdte zsidó vallású vagy zsidó származású alkalmazottainak az elbocsátását. Apám, Sárközi György költő, író, műfordító az ország vezető könyvkiadójánál, az Athenaeum-nál volt irodalmi cégvezető. 1944 májusáig próbáltak kivételezni vele, mint nélkülözhetetlen munkatárssal, ekkor azonban –
huszonegy év után – kénytelenek voltak felmondani a munkaviszonyát. Bár írói munkásságát figyelembe véve, a kultusz-minisztériumtól mentesítése volt, 1944 májusában kilakoltattak bennünket a budai villából, amit anyám a születésem idején, 1937-ben kapott ajándékul nagyapámtól, a színműíró Molnár Ferenctől, aki ezután már soha nem
tért vissza Magyarországra, Európa náci lerohanása elől Amerikába menekült.
Az épületben a Gestapo nyitott irodát.
A család úgynevezett sárgacsillagos házba költözött, ahol egyre többen zsúfolódtak össze. Anyám érezte, hogy nagy veszély fenyeget, s gyors lépésekre szánta el magát. Tizenhét éves nővéremet apácák fogadták be, tizennégy éves
bátyám, baráti szívesség útján, egy szigetszentmiklósi tanyára került, mint hagymaszedő kisbéres, anyámnak átadta leánykori okmányait a hajdani szobalányunk, és így Pataki Anna néven Balatonlellén, a faluban vett ki albérleti szobát. Engem kézen fogott az a parasztlány, aki friss tojással járt a házunkhoz, és elvitt Balatonkilitire. Törvénytelen kisfiának hazudott. Hétéves voltam.
Apám mentesítő papírjait összetépte egy nyilas járőr, és a jászberényi kisegítő munkásszázadba vezényelték. Negyvenhat éves volt, gyomorbeteg. Onnan Budapestre, a Hungária úti gyűjtőtáborba került, együtt más fehér karszalagos, azaz kikeresztelkedett értelmiségiekkel, közöttük Szerb Antallal és Halász Gáborral. Még küldhetett levelet Balatonlellére, s ebben ezt írta: „Édes Annám, minden jót. A keresztfiamat, ha látod, sokszor csókolom. Hosszú mesét gondoltam ki, szeretném mihamarabb elmondani neki.” Anna persze az anyám volt, a „keresztfiú” pedig én.
1944. november 27-én csendőrök vették körül a munkaszolgálatosokat és másnap nyugat felé terelték őket. Balfig jutottak el. A nélkülözések és a bánásmód következtében javarészt elpusztultak. Ez lett a sorsa Szerb Antalnak és Halász Gábornak is. Apám 1945. március elejéig álltaa viszontagságokat, végelgyengülésben halt meg negyvenhat évesen.
Akkor már megölték Auschwitzban a kor nagy festőjét, Farkas Istvánt, aki apja halála után tért haza Párizsból, sikerei színhelyéről, hogy átvegye a Singer és Wolfner Kiadó vezetését. Az sem segített, hogy elhurcolásakor barátai Horthy Miklós kormányzóhoz fordultak segítségért. Már meghalt a bajorországi Mühlendorf zsidó koncentrációs
táborában kitört tífuszjárvány következtében, három nappal az 53-ik születésnapja előtt, az ország egyik legzseniálisabb vegyész-fizikusa, Bródy Imre, a kriptontöltésű lámpakörte feltalálója. Már a Dunába
lőtték Budapesten a nyilasok Richter Gedeont, az európai hírű gyógyszervegyészt. Kemény Simonra, a szép szavú költőre, egy nappal Budapest felszabadulása előtt, 1945 január végén bukkantak rá a nyilasok és a kertjében lőtték agyon.
Apám úgy hitte, hogy amíg magyarok kezén van, nem eshet baja, hiszen minden művelt ember tudhatta, hogy eminens költő, a népi írók folyóiratának, a Válasznak a szerkesztője, s fiatalkori kikeresztelkedése óta a katolikus szellemiség képviselője.
Ám a holokauszt, a Soá idején Európán elhatalmasodott a hitleri német nácizmusból fakadt gonoszság és gyűlölet, amely a magyar zsidóság soraiból több mint 650 ezer halálos áldozatot követelt, közöttük a tudomány és művészet kiválóságait, s mellettük tízezerszám diplomásokat, szakmunkásokat, továbbá fiatalokat, akik értékes polgárai lehettek volna Magyarországnak.
A gyűlöletet csírájában kell elfojtani, különben öl.