A Brightoni tengerpart című festményt (a hiányos kronológia alapján) 1962-ben szerezte meg a londoni Leger galériába, majd a worchesteri Broadway Art Gallery. Ott vásárolta meg P. M. Rainsford, aki végül a Tate-nek adományozta a képet 1986-ban. Az egykori Hatvany-gyűjtemény örökösei 2012-ben nyújtották be igényüket a képre az ezekben az ügyekben eljárni hivatott Spoliation Advisory Panelhez (Elrabolt Műkincsek Tanácsadó Bizottsága).
Dr. Peresztegi Ágnes, a restitúciós ügyek nemzetközileg is elismert jogi szakértője, aki az örökösöket az eljárásban képviselte, elmondta: „Mégha a Panellel nem értettek is mindenben egyet, akkor is a Washingtoni Alapelvek alapján méltányos és igazságos döntés született. A Panel nem a jogi manőverekre helyezte a hangsúlyt, hanem az erkölcsi igazságot kereste, hiszen a jogbiztonságot segítő szabályok, amelyek ebben a helyzetben jogtechnikai akadályként léphettek volna fel, nem vonatkozhatnak olyan helyzetre, amikor a holokauszt idején elkövetett borzalmak részeként elrabolt műtárgyakat kell visszaszolgáltatni a jogos tulajdonosnak.”
A Spoliation Advisory Panelt (Elrabolt Műkincsek Tanácsadó Bizottsága) 2000-ben hozták létre az Egyesült Királyságban, és a 2009-i Holokauszt (Kulturális Javak Visszaadása) Törvény alapján abból a célból jár el, hogy a vészkorszak éveiben elrabolt műkincsekkel kapcsolatos igényeket rendezze, ha a kérdéses műtárgy ma az Egyesült Királyság valamelyik nemzeti gyűjteményében található. A Panel tagjait a brit miniszterelnökséget vezető államtitkár nevezi ki.
A Panel nemcsak a jogi helyzetet vizsgálja, hanem a morális elvárásokat is, beleértve az igény erkölcsi alapjait, amely megalapozhat egy visszaszolgáltatási kötelezettséget akkor is, ha jogtechnikai okok miatt (elévülés, elbirtoklás, stb.) nem lenne köteles visszaadni a műtárgyat. Ha a kérelmező elfogadja a Panel javaslatát, akkor azt végrehajtják, mert a Panel javaslatának előfeltétele, hogy a kulturális, média és sportügyekért felelős miniszter jóváhagyja. Ezzel a folyamattal egyben azt a közigazgatási eljárást is folytatnak, amely ahhoz szükséges, hogy egy közintézményben őrzött tárgyat töröljenek az állami tulajdoni listáról, és ezáltal azt az intézmény visszaadhassa a kérelmezőnek. Ez az eljárás sokkal alkalmasabb arra, hogy a Panel egy átfogó kép alapján döntsön, mint egy polgári per.
A Panel már 2014-ben javasolta a Tate-nek, hogy adja vissza a festményt az örökösöknek, és a Tate döntött is a visszaadásról, de az újsághírre felfigyelt a magyar Szépművészeti Múzeum, és megküldte a Tate-nek az az 1946-ban kelt kiviteli engedélyt, amely szerint a festményt hivatalos engedéllyel vitték ki Magyarországról, bár nem a Hatvany család, hanem a család által ismeretlen kérelmező. Ugyanakkor a múzeum munkatársai nem tartották fontosnak, hogy a dokumentumot a Hatvany család képviselőjének is megküldjék.
A dokumentum miatt mind a Tate, mind a Hatvany család újabb kutatásba kezdett. E kutatás eredményét értékelte most a Elrabolt Műkincsek Tanácsadó Bizottsága azzal, hogy újra megállapította: a festményt a II. világháború idején vették ki a Hatvany-gyűjteményből, és a feltárt bizonyítékok alapján az a valószínű, hogy a festményt olyanok vitték ki az országból, akik vagy nem tudták, hogy az a Hatvany gyűjteménybe tartozik és a II. világháborúban eltűnt műkincsek listáján szerepel, vagy bíztak abban, hogy a Szépművészeti Múzeum által folytatott kiviteli eljárásban ez a tény nem tűnik fel senkinek…
Mravik László művészettörténészt is meglepte a Szépművészeti Múzeum önálló lépése az ügyben, mert amikor állami megbízásból a Sacco di Budapest című katalógust szerkesztette (abban a kötetben összefoglalta a Magyarországról a II. világháború következtében eltűnt műkincseket), a Szépművészeti Múzeum adattárában nem kutathatott! Azonban reméli, hogy a Szépművészeti Múzeum ezzel megnyitja az adattárát, és végre érdemi segítséget nyújt abban, hogy akár a Szépművészeti Múzeumban jogtalanul őrzött műtárgyakat is visszakaphassák a jogos tulajdonosaik.
A példaértékű nagy-britanniai döntés indoklásai mintául szolgálhatnak a két éve elfogadott magyar restitúciós törvény végrehajtására is, amely igencsak akadozik. Így ugyanis méltányosan rendezhetők a múlt évtizedekben elhúzódó restitúciós ügyek. Ez a törvény ugyanakkor Magyarország számára is különleges alkalmat nyújthat, hogy teljesítse az 1998-ban aláírt Washingtoni Alapelveket.
„Az utóbbi években Lengyelország, Németország és most az Egyesült Királyság is visszaadott olyan műkincseket, amelyeket a holokauszt magyar üldözötteitől raboltak el, és ezzel megerősítették a Washingtoni Alapelveket és a Terezini Nyilatkozatot, amely a vészkorszak éveiben elrabolt műkincsek visszaadására szólít fel – mondta Ronald S. Lauder, a Zsidó Világkongresszus elnöke. – Bízom benne, hogy a kutatások alapján Magyarország végre abban a helyzetben van, hogy a műkincs-visszaszolgáltatási kérelmeket az ügy érdemét figyelembe véve tudja vizsgálni, és a visszaszolgáltatás morális kötelezettségét is szem előtt tudja tartani, mint a mostani egyesült királysági döntés.”
A műkincs-restitúciós ügyekkel kapcsolatos további információkat, valamint a vonatkozó nemzetközi dokumentumok magyar nyelvű változatait is elolvashatja a www.restitucio.org weboldalon.
A Spoliation Advisory Panel 2014. március 26-i jelentése a Constable-festmény ügyében.
