Egy kis öröm, nem a kukában talált, nem az unió küldte, megbecsüljük. Talált pénz az utcán. Lelet a kórházban, diagnózis: a kór terjed, de megállítható. Eufória: már elfelejtettük most újra érezzük. Nem rázunk öklöt, a kezünket ölelésre használjuk. Vagy mégsem?
Lendül a jobb, egyenesedik a kar. Mintha megint ott lennénk, ahonnan egyszer már elindultunk, ahová nem akartunk visszatérni. A tévé székházánál, a választási irodánál, a megy a vonat Auschwitzba rigmusnál.
Fejünk felett ugyanaz a lobogó, mellünkön a közös kokárda. Táborlakók és őrzők, besúgók és megfigyeltek, megkínzottak és vallatóik: együtt menetelünk, mert közös a sorunk, a sorsunk. Együtt énekeljük, hogy még nem ért véget az éjszaka. Várjuk a végét. Örömittasan, a félelemtől megdermedve?
Nézelődünk előre, hosszú a sor, nem látjuk, hogy kik vezetnek minket.
