Azután az 50. évforduló előtt került nyilvánosságra az őszödi beszéd, amely miatt a fiatal demokraták tömegtüntetésekre szólítottak fel. Az események 10 éve, október 23-án érték el tetőpontjukat. Nagy szerepük volt abban, hogy a balliberális oldal a jelentéktelenségbe süllyedt, Orbán pozíciója viszont a mai napig vitán felül áll és a menekültügyben elfoglalt kemény álláspont csak még jobban megerősítette.

Külföldi sajtóorgánumok és politikusok a kvóta kapcsán azonban bírálják a magyar szolidaritás hiányát, nem utolsó sorban azért, mert annak idején 200 ezren magyar menekült el. A miniszterelnök úgy tálalja a párhuzamot 56 és napjaink között, hogy az illeszkedjék nacionalista politikájához. Tehát, hogy akkor is és most is a szabadság forgott kockán, amit meg kellett védeni az idegenek ellen is. Csakhogy véleménye ellenállásba ütközik és a hangulatot csak felszította a Népszabadság bezárása. Az ellenzék azt reméli, hogy az évfordulón tömeges tiltakozások lesznek.

Wilhelm Droste a svájci Neue Zürcher Zeitungnak írt cikkében úgy látja, hogy az Orbán-kormány a saját ostobaságának esik áldozatul. Idegenellenes irányvonalával kiválik a világpolitikából, miután hihetetlen propaganda-hadjárattal hazafias kötelességgé nyilvánítja a hisztériát és szögesdrótot emel a határon. A népszavazást elvesztette. A kerítést a nemzetközi színpadon megvetés övezi, egyébként pedig sorra átjutnak rajta a menekültek. A magyar irodalom kiváló német ismerője szerint Magyarország populista módon abban a hitben ringatózik, hogy az egyoldalú bezárkózással megvédi magát. Ám képtelen megbirkózni a szegénységgel, a kilátástalansággal. Az ország éppen akkor maradt magára, amikor európai módra éppen szolidárisnak kellett volna lennie. Ám ez keserűen megbosszulja magát.

Az 56 alkalmából írott elemzés aggasztónak minősíti a magyar sajtó állapotát. A közmédiát a kormány engedelmes propagandagépezetévé züllesztették le. A híreket szégyentelenül nemzeti-populistára fazonírozzák. Ki gondolta volna, hogy 27 év elteltével Magyarországon semmi sem marad 1989 pozitív energiáiból? Ha a Fekete-erdőben egy helyi mulatságon egy szír molesztál egy lányt, akkor az a magyar híradásokban első számú világpolitikai esemény. Merthogy remekül beleillik az illegális határátlépők elleni uszításba. Ha az AfD sikert arat Németországban, azt a magyar külpolitika sikereként ünneplik. Merkel minden veresége győzelem Orbán Viktor számára. A népszavazás kudarca hatalmas diadal. Az engedelmességre kényszerített média azért végzetes, mert már nincsenek eltérő hangok a tájékoztatásban. A magyarok beszopják ezt a barnás szószt, közülük túl sokan követik a retorikában aggasztóan tehetséges dirigenseket. Hogy ezen a katasztrófán túllépjenek, ahhoz új emberek, szív és értelem kellene.

A német konzervatív újság, a Frankfurter Allgemeine Zeitung “Orbán Viktor takarít” címmel azt írja, hogy a kormányfő a forradalom évfordulóján lever minden ellenállást a sajtóban, megvan hozzá a módszere. A Népszabadság bezárása után az látszik, hogy a médiát egyre inkább a kormány, illetve annak vazallusai ellenőrzik. Az érintett orgánumokat arról lehet megismerni, hogy bagatellizálják, illetve agyonhallgatják a kiadós botrányokat. És nem először fordul elő, hogy a leleplezést közvetlenül követi a felfüggesztés, még ha hivatalosan cáfolják is az összefüggést.  Az tény, hogy a sajtó 2010-ig balra húzott és a Fidesz főként ennek tulajdonította a fájó 2002-i vereséget. Ám hat éve radikális őrségváltás zajlott a közmédiában, minden kulcsposztot a fiatal demokraták bizalmasai vettek át. A legkészségesebb engedelmességről Orbán pénteki interjúi tanúskodnak a Kossuth Rádióban. 

A Népszabadság munkatársai másutt nem publikálhatnak, a szájkosár megint csak azt bizonyítja, mennyire álságos, amikor a Mediaworks kizárólag gazdasági megfontolásokra hivatkozik. A Fidesz sajtóbirodalmát szépen kiegészítenék a helyi lapok, és mit tesz a véletlen: Pecinának éppen van ezekből egy tucat. Ezért fennáll a gyanú, hogy a Népszabadságot csupán járulékos veszteségnek kell tekinteni, a cél igazából a vidéki portfólió megszerzése volt. De hogy a lap nem véletlenül esett el, azt alátámasztja az origo esete, amely előzőleg szintén kényes leleplezéseket közölt. Az RTL Klub időközben már leállt korrupciós ügyekben a saját nyomozással, de továbbra is nyilvánosságra hoz a hatalom számára kínos dolgokat. Mindezzel együtt sem lehet azt állítani, hogy egy kézben lenne a teljes magyar sajtó, bár a Népszava megírta, hogy az első negyedévben a Fidesz-média több száz millió forintnyi állami hirdetést kapott, az ellenzéki orgánumok ellenben egy fityinget sem.

Az osztrák Die Presse írja: 1956 a szabadság és egység pillanata volt a magyarok számára, ám jelenleg egy megosztott ország tekint vissza az akkori eseményekre. A baloldal ismét szívesen nevezi a konzervatívokat fasisztáknak és rasszistáknak. A nemzeti jobboldal pedig hazaárulónak titulálja a másik oldalt. A rendszerváltás óta a  két tábor még soha nem ünnepelte együtt a forradalmat, mind a kettő saját magát tekinti igazi örökösnek. Tíz évvel ezelőtt brutális utcai harcokba torkolltak a rendezvények és ez lelki fordulópontnak bizonyult. Hozzájárult ahhoz, hogy a szocialisták elvesztették a következő választásokat, és hogy Orbán Viktor jutott hatalomra.

A mostani megemlékezések burkolt üzenete az, hogy hős nép a magyar, amelyet a Fidesz testesít meg, vezetője pedig Orbán maga. A történelmet a nemzeti tudat formálására igyekeznek kihasználni, ami viszont arra szolgál, hogy erősítse a mostani hatalmi viszonyokat. A baloldal a liberálisokkal együtt arról kívánja meggyőzni a fiatalokat, hogy a kormányfő az új diktátor, aki ellen az évfordulón fel kell lázadniuk a szabadságszerető magyaroknak. A feszültség valamelyest 2006-ot idézi.

Az amerikai ünnepségeken nem lesz jelen a washingtoni kormányzat egyetlen érdemi képviselője sem. Pofon ez, amivel meg akarják mutatni: milyen kevésre becsüli az Egyesült Államok az Orbán-kabinetet.

Egy neves szélsőségkutató arra számít, hogy még sokáig tartja magát a világban a populizmus. Cas Mudde, a Georgia-i Egyetem tanára a Foreign Affairs folyóiratban megjelent cikkében rámutat: az utóbbi két év válságai, terrorakciói hozzásegítettek, hogy az európai politika középpontjába lépjenek a populista mozgalmak. Vezéralakjuk Orbán Viktor, aki kiaknázta a félelmet és Merkel, illetve az „Isten hozott!“-kultúrája ellen lépett fel.

A jelenség gyökerei az 1960-as évekre, a társadalom és a politika szerkezeti eltolódására vezethetők vissza. Éppen a történelmi okok miatt nem veszi észre sok elemző, mennyire tartós a populizmus vonzereje, és hogy feltehetőleg milyen hosszú ideig maradnak hatalmon az ilyen pártok. (A szerző úgy definiálja, hogy a populizus két, homogén és egymással kibékíthetetlen ellentétben álló csoportra osztja a társadalmat: az igazi népre és a korrupt elitre. Azt vallja továbbá, hogy a politikában a nép általános akaratának kell kifejeződnie.) A helyzet Magyarországon a legmegdöbbentőbb,  mivel a Fidesz és a Jobbik ugyanabba a kategóriába tartozik.

A populizmus nem szükségszerűen demokráciaellenes, de alapvetően illiberális, főként amikor figyelmen kívül hagyja a kisebbségi jogokat, a pluralizmust és a jogállamot. Sőt, mint a magyar példa illusztrálja, nem csupán eldobandó kampánystratégia, vagy a politikai mozgósítás módja. Orbán Viktor meghirdette, hogy az állami intézmények meggyengítésével a partvonalra tolja az ellenzéket, új irányító testületeket hoz létre, azokat teletömi a saját embereivel.

A helyzet Magyarországon kivételes ugyan, ám a miniszterelnök sikere már jobboldali populistákat is felbátorított, Le Pen-től Kaczynskiig. Még kétségbeejtőbb, hogy a hagyományos pártok egyre kevesebb ellenállást képesek kifejteni. A populista korszellem mindenütt meghonosodott. Csupán vágyálom, hogy az ilyen erők megbuknak, amint kormányra jutnak. Orbán Viktor már hat éve van hatalmon, Szlovákiát a rendszerváltás óta ez az áramlat uralja és erősen valószínű, hogy Ausztriában hamarosan populista-radikális elnököt választanak. Mi több, sok más országban is erősödnek a populista pártok. Persze a hatalomban nekik is választaniuk kell a szavazópolgárok akarata és a gazdasági realitások, továbbá az uniós intézmények döntései között. Orbán idáig össze tudta egyeztetni a kettőt, részben úgy hogy mást mond odahaza, mint külföldön.

Ellenszerként világos és összefüggő alternatívákat kell felkínálni. Merkel pl. ki tudta védeni a populista ellentámadást, miután elfogadta a köznép dühét, ám ragaszkodott egyértelmű politikai programjához és üzenetéhez, mármint hogy meg tudják csinálni.

Mindent egybevéve a populizmus megerősödése illiberális választ jelent a nem demokratikus liberális politika évtizedeire. A hullám csillapítására a fő pártoknak vissza kell vinniük a politika birodalmába az olyan kulcskérdéseket, mint a bevándorlás, a neoliberális közgazdaságtan és az európai integráció. Összefüggő és következetes választást kell szembeállítaniuk a populisták gyakran rövidlátó és leegyszerűsítő megoldásaival.