Azt hiszem, a mai magyar nézők többségének nincsenek emlékei, ismeretei arról a fogalomról, mi az polgári értelemben, hogy cseléd? A cseléd általában olyan családhoz elszegődött, állandó háztartási alkalmazott (főként vidéki nő), aki munkáltatói helyett ellát minden házimunkát: főz, mos, vasal, takarít, felszolgál, gyerekekre vigyáz stb., és ezért cserébe lakást, ellátást és fizetést kap. Lakhat a családnál (lásd: cselédszoba), de a lakáson kívül a közelben is, mint filmünk esetében a bérház legfelső, 6. emeletén (lásd: cselédlakás, cselédlépcső). A cseléd nem tévesztendő össze a bejárónővel!

Filmünk a ’60-as évek Párizsában játszódik, ahol az egyik alsóbb emeleten a középkorú cégtulajdonos bróker, Jean-Louis Joubert (Fabrice Luchini) és felesége, Suzanne (Sandrine Kiberlain) él nagypolgári jómódban. Életük meglehetős monotonitással zajlik: a kissé pipogya férj elfogyasztja szigorúan 3 és félpercesre főzött lágytojás-reggelijét, majd bevonul a cégéhez befektetési tanácsokat adni, ezalatt az asszony a barátnőivel találkozgat, cukrászdákban, varrónőhöz, fodrászhoz jár, néhanap partikra, színházba mennek, vagy vendégeket fogadnak. Időnként hazalátogat két iskolás gyermekük is a kollégiumból.

A ház hatodik emeletén apró, pár négyzetméteres, komfort nélküli szobácskákban laknak a ház lakóinak cselédei. Közös csap és wc a folyosón, csak a hátsó cselédlépcsőt használhatják, nem zajonghatnak, és általában nem sok joggal rendelkeznek. Mára már kizárólag munkavállaló spanyol asszonyok ők, az utolsó francia cseléd több évtizedes szolgálat után épp most hagyja ott a Joubert családot, de szerencsére megérkezik az egyik asszony rokona, Maria (Natalia Verbeke), aki, lévén kiváló munkaerő, azonnal állást kap Joubert-éknél.

Joubert urat megzavarja egyrészt a fiatal nő szépsége, másrészt az ő felszínes, sznob polgári életüktől eltérő kis spanyol közösség felszabadult tisztasága, jókedve, összetartása, ezért környezetének teljes értetlenségétől övezve egyre szorosabb kapcsolatokat kezd kialakítani a hatodik emelet cselédasszonyaival. Megjavíttatja a mellékhelyiségüket, megengedi, hogy tőle telefonáljanak haza, Spanyolországba, kapcsolatai révén házmesterlakást (már megint egy retró fogalom!) szerez az egyiküknek, elkezd spanyolul tanulni, szóval olyan szociális elveket kezd vallani és gyakorolni, amelyek értetlenségbe ütköznek a nacionalista és soviniszta szellemű francia polgári körökben. Végül, amikor egészen másra féltékeny felesége kidobja őt a lakásukból, Jean-Louis felköltözik a 6. emelet egyik üres cselédszobájába.

A spanyol asszonyok eleinte maguk is furcsállják az úr ilyetén döntését, de látják, hogy Joubert úr már nem nézi le sem a származásukat, sem a munkájukat, segít, ahol és amiben tud, és mindent megtesz, hogy elfogadtassa magát velük, ezért a szeretetükbe fogadják. És Jean-Louis egyre jobban, egyre szabadabbnak érzi magát közöttük, mígnem egy nap addig titkolt szerelme is viszonzást nyer. Felesége már későn ébred rá, „lehet, hogy ők élnek és mi halottak vagyunk”. Joubert úrra még egy végső próbatétel vár, de a romantikus happy end nem marad el.

Furcsa, összetett történetet mond el Philippe Le Guay, Jérôme Tonnerre forgatókönyve. Egyszerre van benne valami a 19. századi kritikai realisták szociális érzékenységéből, a társadalmi osztályokat a cselédlépcsőn át ívelő baloldali szemléletmódból, és a ’30-as évek főnök–titkárnő-giccsmesék rózsaszín romantikájából, mégis szerethető, nem bántó ez a kissé naiv példamese. Rokonszenves az önkritikus szembenézés, amivel a spanyolokat lenéző francia sovinizmusnak tükröt tart, helyébe egyfajta európaiságot sugalló internacionalizmust mutat fel, a sznob nagypolgári kiüresedés helyébe az élettel teli szegények összetartását őszinte jó kedvét állítja példának. 

Nagyon jó Philippe Le Guay színészvezetése és szereplőinek kiválasztása. Fabrice Luchini finom eszközökkel érzékelteti a papucs alatt tartott, bizonytalan férj érzelmi hullámait, belső vívódásait és magára ébredését, ahogy felismeri a maga útját. Sandrine Kiberlain a vidékről a fővárosba sodródott, elsznobosodott, de igazában mégsem boldog nőt formálja meg a feleség szerepében. A beszédes tekintetű Natalia Verbeke mint Maria egyszerre kiszolgáltatottan engedelmes és öntudatosan büszke. Sorsát vállaló, kemény nő, ugyanakkor éhes a szeretetre.

 A Berlini Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában bemutatott életvidám romantikus vígjáték érdekessége, hogy Fabrice Luchini és Sandrine Kiberlain francia kettőse mellett kiváló spanyol színésznőket láthatunk benne. Carmen Maura (Concepción) és Lola Duenas (Carmen) is Pedro Almodóvar filmjeiből lehet ismerős – utóbbi a „Szerelem a hatodikon” filmben nyújtott alakításáért César-díjat nyert. A többiek is emlékezeteset alakítanak.

Jean-Claude Larrieu kamerája érzékenyen ábrázolja a miliőt, akár a belsőkben, akár a külső helyszíneken, és az arcokon, szemekben játszódó belső történésekre is figyel. Monica Coleman vágóval igazán jó összhangban szolgálják a történetet, amit Jorge Arriagada zenéje is karakteresen követ.

A nézhető emberi történetek kedvelői jól fognak szórakozni a film franciás humorán, a történet fordulóin, és a kiváló alakításokon. Érdemes rászánni a 104 percet.