Máskor ez nem lenne fontos, de most elhagyhatatlan az információ, túl az ötödiken, úton a századik felé int a cím: Várj, míg sötét lesz! Ennyi előadás alatt összeállnak a dolgok, a szereplők belakják a helyüket, ritka a szövegtévesztés, és a tapsrendes felvonulás is hibátlan.

Adná magát, hogy dicsérjük a produkciót, mondjuk, látszik a belefektetett sok munka, nem véletlenül telt házas a Belvárosi Színház minden előadása. Frederick Knott drámája már bejárta a világot, film készült belőle, a producer, Orlai Tibor megint kihúzta a tutit. A Római vakáció után egy másik Audrey Hepburn-utánérzés: tessék keresni azt a babát, mi pedig megkönnyezzük a fiatalságunkat. (Véletlen, de az amerikaiak Oscar-díjas sztárja az ENSZ jószolgálati nagyköveteként tevékenykedett, belvárosi magyar változata, Kovács Patrícia pedig a Suhanj! Alapítvány létrehozójaként a fogyatékosok hazai támogatója.)

Szóval, méltathatnánk az előadást, de a dicsérhető elé egy másik jelző, a szerethető tolakszik. Nem kell a színház világában járatosnak lenni, bármelyik szakmában, hivatásban, munkahelyen, focicsapatban vagy az óvoda nagycsoportjában ott leledzik az irigység, a kivagyiság, a féltékenység, és a többi, közösséget mérgező érzelem. Semmi rendkívüli nincs ebben, így lettünk összerakva, elfogadva.

A Várj, míg sötét lesz! ezeken az életigazságokon, közhelyeken lép túl. A néző lát egy izgalmas krimit, kábítószerrel, gyilkossággal, és ha odafigyel, azt is észreveszi, hogy színpadi ellenségei szeretik a főszereplőt. A film- és tévés jelenlét, egy jellegzetes, szinte utánozhatatlan mosoly már korábban a tetszési index élére röpítette Kovács Patriciát. Ám, hiába a facebook belterjessége, a kamionok fülkéjére ragasztott fotók, más királynak, no, jó, királynőnek lenni ott, ahol mindenki magának akarja a koronát.

De láss csodát, Susy a vak lány, nemcsak a főszerepet, de színpadot is megkapja kollégáitól! Övé minden négyzetméter, és a többiek nem állnak útjába. Ha bent van, megtölt mindent, amikor hiányzik, még a díszlet is szegényesebb. Öten forgolódnak körülötte, de senki sem takar, senki sem akar a szebbnél szebb, az okosnál okosabb lenni. Még Szabó Kimmel Tamás is beáll a sorba, az Orlai-produkciók állandó férfihőse, szívtiprója is tudomásul veszi, hogy a sötétség ezen az estén, nem érte jön.

Alázatnak is mondhatnánk ezt, de a szerepvállalásokban nincs semmi sértettség, elnyomottság, csak a felismerés: nyomjad, kislány, ez a te alkalmad, nyomjad, ahogy tudod!

És Patricia nyomja.

Egyszer tántorog, máskor légtornász, ha moziban néznénk, dublőrre gyanakodnánk. Aztán eszünkbe jut a nagy háború, az ellenség golyózáporába dalolva masírozó hadsereg. Hülye hasonlat, de nincs jobb. Parancsra vagy félelemből énekeltek a katonák, nem tudható. Hamisak voltak, és ez akkor is igaz, ha belehaltak.

Kovács Patrícia tökéletesen formázza meg a traumát átélő, terrorizált, egyensúlyát veszítő nőt. Az utcán, a beteggondozóban, így vagy hasonlóan viselkedhetnek, gesztikulálhatnak, artikulálhatnak karakterének mintái. A fogyatékukkal küszködők. De színházban nem rendelés van, itt szerepet kell megformálni, közérthetővé tenni. És ez Susy már-már leküzdhetetlen ellentmondása. Hűségesen beszél, olykor érthetetlenül. Szétharapja a mondatokat, mert a fogyatékkal élők is ezt teszik. Talán egy kicsit visszaléphetne. A nézők fejet hajtanak a művészet előtt, de nem várhatják el a kannibált megformálótól sem, hogy valódi emberhúst egyen a színpadon.

Novák Eszter rendezőként hagyja a szeretetet eluralkodni. A fény, árnyék, sötétség hármasban is kiismeri magát, nem vész el a részletekben, de odafigyel minden apróságra. Arányokat szab és tart. Feszültséget teremt, és amikor kell, megnevettet. Jó dolog a színház, mondhatja, tessék élvezni!

Belvárosi Színház / Frederick Knott: Várj, míg sötét lesz! / rendező: Novák Eszter /producer: Orlai Tibor