Varga Ágota Balázs Béla-, UNESCO- és Tolerancia-díjas filmrendező csaknem 100 dokumentumfilmet jegyez, köztük olyanokat, mint a nagy nemzetközi érdeklődést és sikert keltett Szemünk fénye, a Leszármazottak, vagy a Porrajmos – cigány holokauszt.
A történelem politikaváltoztató fordulatai mindig is valamiféle elégtétel igényt keltettek az emberekben, a Bastille lerombolásától a nürnbergi peren át egészen a mi rendszerváltozásunk utáni elszámoltatási törekvésekig. A vérmesebbek mindig megtorlásfélében gondolkodnak, a józanabbak megelégszenek azzal, ha az előző rendszer hű kiszolgálóit – szembesítve a tényekkel és önnön lelkiismeretükkel – nyilvánosan néven nevezik és kérdőre vonják. Varga Ágota filmjében valami ilyesfélének lehetünk tanúi: a Kádár-korszak egy állambiztonsági nyugalmazott alezredese, a Belügyminisztérium III/III-1-A alosztály vezetője, felkérésre, nevének közzététele nélkül, elkezd beszélni a kamera előtt egykori munkájáról: a néző bepillanthat az akkori állambiztonság céljaiba, beszervezési eszközeibe és a végrehajtás módszereibe, és megtudhatja azt is, hogy mi munkált a tisztben, amikor a munkáját elvállalta, illetve utólag ezt hogyan ítéli meg.
A „címszereplő” tehát egy jó arcú, intelligens, logikus, érvelni tudó, és elveihez mondhatni mindvégig hű, nyugalmazott rendőr alezredes, aki nem ölt, nem vallatott, csak beszervezett és mozgatott embereket. MintVarga Ágotaelmondta: tulajdonképpen nagyon hálás neki, amiért vállalta ezt a közszereplést, holott meg is tagadhatta volna, mint tették ezt sokan mások, de akkor ez a film sem jöhetett volna létre. Mint ahogy a film dramaturgiai lényege, vagyis a három egykori megfigyelt egyházi emberrel való szembesítés nélkül sem, aki ugyancsak vállalta – a nevével együtt –, hogy személyesen találkozzék a tartótiszttel.
A rendezőnő – aki egyben az író és producer feladatait is magára vállalta – tehát elment kutatni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, engedélyt szerzett bizonyos dokumentumok lefilmezésére, az aktahalmokról riporterként elkezdett beszélgetni a nyugalmazott alezredessel, majd szembesítve őt az egykori helyszínekkel és személyekkel, anélkül, hogy ő maga bármiféle ítéletet mondana, hagyta, hogy elkezdjenek dolgozni az így létrehozott emberi kapcsolatok és nézetrendszerek – szereplőkben és nézőkben egyaránt. A téma felmutatásának új szemszöge és a visszafogottság a film legnagyobb erényeinek egyike.
Főszereplőnk a katonai szolgálat után önként, meggyőződésből, a szocialista rendszer védelmére vállalta a belügyi munkát is, amikor ezzel megkeresték. Előbb a Komárom megyei Rendőr-főkapitányságon teljesített szolgálatot, majd az 1980-as évek közepén a fővárosba helyezték, és országos szinten folytatta megkezdett tevékenységét egészen a rendszerváltásig. Fő szakterülete a „klerikális reakció” elleni harc; a terület egyik felelős irányítójaként számtalan ügynök, hálózati személy beszervezője és tartója lett. Az akkori állambiztonság céljairól, beszervezési eszközeiről és a végrehajtás módszereiről meglehetős nyíltsággal mesél a filmben. Emberi meggyőződését bizonyítja, hogy amit ráolvasnak, azt elismeri, de egykori ügynökei közül, akik élnek, egyet sem fed fel, nem akar kárukra jó pontot szerezni!
Mielőtt bárki is a munkáját kérdőjelezné meg ennek az embernek, tudni kell, hogy kémek, hírszerzők, beépített emberek az ókor óta mindig is voltak, vannak és lesznek is. Egy ország biztonsága múlhat azon, hogy mikor és milyen információk jutnak az illetékesek birtokába. Gondoljunk csak a jelen kor terrorveszélyeire, vagy egyéb államellenes tevékenységekre. Ezek ellen csak titkos, fedett, és nem is mindig „tiszta vagy erkölcsös” eszközökkel lehet fellépni amai Magyarországonis.
A kérdés az, melyik ország, melyik társadalom mit tekint rendszerellenes tevékenységnek? A szocializmus, amely ideológiájában ateizmust hirdetett, gyanús szemmel nézte a hívőket, ezért ahol tehette, gátolta az egyházak tevékenységét és a templomba járást, amit egyszerre össze is kapcsolt a „tőkés rendszer visszasírásával”, és mint ilyet „népellenesnek” minősített. Ráadásul zavarta, ha a fiatalok nem a KISZ-ben, hanem egy kétezer éves vallási ideológiában kerestek támaszt maguknak. Ezért a rendszer a papokat vagy megpróbálta a maga szolgálatába állítani, vagy őket kiiktatni, hatalmuktól megfosztani.
Mivel az egyházi emberek sem szentek, sokuknál találtak olyan fogózót: pl. homoszexualitást, tiltott művek csempészetét, a törvények kisebb-nagyobb áthágását, amivel megzsarolhatóvá, ezáltal beszervezhetővé váltak, különben jön a börtön, az ellehetetlenítés. És mivel a társadalom mindenkivel szemben bizalmatlan volt, a beszervezettek nem csupán a gyanúsakat figyelték meg, de egymást is: mit mondanak, kivel találkoznak, mit hirdetnek, igazat jelentenek-e stb. „Fortélyos félelem” igazgatta a lelkeket, s aki utóbb ki akart szállni, az sem tehette, mert fogták, zsarolták, akár családjuk veszélybe sodrásával is.
De voltak olyan papok is, akik a jelentésírást saját előnyök szerzésére használták fel, miáltal az Egyházügyi Hivatal segítségével akár egyházi vonalon is szép karriert futhattak be. Ezeket még a hithű beszervező is úgy említi, mint akiket ők maguk is a legkevésbé becsültek.
A film legérdekesebb része, ahogy a tartótiszt három, ma is funkcióban lévő, egykor megfigyelt pappal találkozik, és e beszélgetésekben két világnézet, két felfogás érvei ütköznek össze.Vincze Józsefegykor káplán, ma plébános (Pér) szinte kihallgató ügyészként, számon kérően társalog az alezredessel, noha váltig hangoztatja, hogy szívében nincs harag, csak megbocsátás. ReiszPéter Pálegykor egyházi gimnáziumi igazgató, ma a Belvárosi Ferences Templom igazgatója (Budapest) kissé kényszeredett feladatként éli meg a találkozást, és látszólag már-már megértik egymás érveit. Balás Béla egykor plébános, ma kaposvári megyéspüspök az okos teológus érvelésével próbál fogást találni a tartótiszten, és nem is próbálja megérteni őt. A film végén a riporter megkérdezi a tartótiszttől, hogyan látja visszatekintve a maga munkáját, aki erre lényegében csak azt tudja felelni, hogy „az ember utólag belátja, hogy akkori hitének, elkötelezettségének ma már semmi alapja és létjogosultsága nincs, tehát fölösleges volt. Legalább is a történelem ezt bizonyítja.”
A 63 perces filmben vannak fölösleges jelenetek és rossz megoldások is. Például bizonyos alapvető konspirációs dolgok illusztrálására a rendező teljesen fölöslegesen, megrendezett játékfilmes módon, statisztákkal játszatja el, hogyan adta át valaki a jelentését egy újságcserével a presszóban, parkban, vagy autóba szállással. Ezt ma illusztrálni kell? Igen zavaró a levéltári dokumentumok bemutatásánál, hogy látunk egy nehezen kivehető gépi, vagy kézírást, a rendező-riporternő hangja felolvas valami részleteket, de nem is mindig azt, ahová a néző szemét irányítják, ezek egymásba úsznak, közben pedig folyton szól Varga Ábel (a rendező unokájának) gordonkaszólója, amely hangerőben időnként még a szöveg fölébe is kerekedik. Így nehezen követhető, hogy kinek éppen mi a valódi és fedőneve, és mire vonatkozik a részlet. A film minden drámaiságával együtt sem katartikus élmény a nézőnek.
Nagyon szépek, kifejezők az operatőri munkák. Markert Károly H.S.C. és Velez Gyula kamerája leginkább az arc-közeliken találja meg a feszültséget, és a tájak és erdőrészletek ábrázolásában a lírát. Szalay Károly vágásai igyekeznek a beszélgetők arcát egymással rímeltetni, vagy egy-egy utólagos gesztust, mint pl. a püspök értetlenkedő mozdulatát a tartótiszt távozása után. Faludi Sándor hangmérnöki munkája a párbeszédeknél kiváló, de a hangkeverésben pl. a már említett arányok nem hibátlanok. A filmet a Médiatanácsa MagyarMédia Mecenatúra program az Ember Judit dokumentumfilm-pályázatban támogatta.
Mindet egybevetve A tartótiszt karakter- és korrajz is egyben. Annak a felismerése, hogy szavakkal le lehet zárni ugyan a múltat, de mélységeiben feldolgozni, abból okulni, kibeszélés, megbeszélés, akár a fájdalmas szembesítés nélkül nem lehet, bármilyen politikai beállítottsággal közelít is hozzá a néző. Mert igazsága minden félnek van, de nem mindegy, hogy továbbgondolva cselekedeteinket, szavainkat hogyan hullnak vissza ránk és másokra, ha eljön a számonkérés órája.