Lev Nyikolajevics Tolsztoj 1873–77 között vetette papírra a Háború és béke után született második nagyregényét, az Anna Karenyinát, amelynek kiinduló ötletét állítólag egy szerelmi bánatában magát vonat alá vető asszony tragédiája adta neki. Csakhogy igen felületes megközelítés volna a regényt csupán Anna és Vronszkij gróf házasságtörő szerelmi történetének felfogni. Ennek a filmfeldolgozásnak az egyik legnagyobb érdeme:annak ellenére, hogy egy 130 perces filmbe nem lehet bezsúfolni egy 800 oldalas regény minden elemét, hangsúlyosan benne van Karenyin vagy éppen Levin gondolkodásának sorsa alakulásának a története is. Sőt, ha úgy vesszük, Anna története jó ürügy arra, hogy Tolsztoj a hozzá legközelebb álló gondolkodásmódot kifejthesse Levin történetében, aki hasonlóan Pierre Bezuhovhoz (és Tolsztojhoz) patriarchális vidéki nemesként vívódva próbál választ találni kérdéseire, utat találni a nemesi és paraszti életforma között, megteremteni szándékozva egyszerre a maga családi idilljét és muzsikjainak jobb életét. Anna érzelmi-érzéki alapon lázad, Levin önmagát keresi az erkölcsi szeretet és felelősség életcélját tűzve maga elé. A történet folyamán Levin egyre inkább utat és célt talál, míg Anna sorsszerűen jelek sorozatán át halad végzetes halála felé. És a legfőbb pontok mindig a vasúthoz kötik: az állomáson pillantják meg egymást Vronszkij gróffal, ott lesz tanúja egy különös vasúti munkás váteszi szerencsétlenségének, álmaiban is a sorskerékként zakatoló nagy fémkerekek csattognak, mígnem őt is felszabdalják, amikor végső kétségbeesésében a vonat alá ugrik.
Csakhogy Joe Wright is kitalált egy folyamatosan visszatérő pontot, és ez a színház. Valami érdekes, rejtett szürrealizmussal egybemosódik a színpad és a nézőtér, a zsinórpadlás és a feljárók, a történet egy részét a málladozó szép színház nézőteréről látja a közönség, szereplőink hol a díszletek között, hol a nézőtéren vannak, s maga a belső tér is kitágul: bálterem lesz belőle meg korcsolyapálya, lóversenytér és hullámzó füvű rét, sőt van, hogy egy ajtó kinyílik, és máris a valós természetben vagyunk. „…Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő: fellép s lelép…” mondja Shakespeare (Szabó Lőrinc fordításában) az Ahogy tetszik egyik jelenetében.
Ez az a posztmodern csavar, amire épít a rendező, hiszen a cári Oroszország elitje is lényegében színházat játszik, amikor a szinte mindenki által elkövetett házasságtörést elnézi, de az így szerzett boldogságot már elítéli. A franciás kifinomultságot utánozva, az orosz kelet és a vágyott Nyugat csap itt össze, minden a szemforgató többiek kíváncsi tekintete előtt zajlik, a befogadás és a kiközösítés is, és ez a megjátszottság teszi, hogy az érzelmeket el kell fojtani, és az egész élet egy társadalmilag elfogadott, megjátszott színjáték a többiek számára. Az omladozó színházban a rothadásnak indult orosz arisztokrácia metaforikus szerepjátszása jelenti mégis az ő valós életüket az Orosz Birodalomban. A filmben a tényleges természet, a színházi díszletek, sőt a valódi lakások és babaházak is összemosódnak, s még a mozgások is sokszor zenére komponált koreográfiák, mozdulatok és kimerevedések között zajlanak. Ebben a „színházban” mindenki a társulat része, mindenki a maga szerepét játssza, mindenki mindenkit figyel és őt is mindenki figyeli. Ragyogó új értelmezése a tolsztoji szándéknak.
Tom Stoppard színpadi szerző (Rosenkrantz és Guildenstren halott) és Oscar-díjas forgatókönyvíró (A szerelmes Shakespeare, Brazil, A Nap birodalma) kiválasztása is a rendező ötlete volt. Stoppard örömmel látott neki a 130 oldalas forgatókönyvnek, amelyben a szeretet és szerelem különféle formáit jelenítette meg az anyai szeretettől, gyerekszereteten, testvéri szereteten, testi szerelmen át Oroszország szeretetéig stb., de még őt is meglepte az a színház koncepció, amivel a rendező előállt. Aztán látva a pontosan kidolgozott elképzeléseket, megnyugodott.
Joe Wright (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés) ugyanis pontosan tudta, hogy mit akar, és mit nem akar a filmmel csinálni. Nem akart újabb „kosztümös filmet” készíteni. Már régóta készült, hogy Keira Knightley főszereplésével filmre vigye a világirodalmi klasszikust, de Anna szerepén túl a belső hangsúlyok megtartásával, az indítékok és karakterek jó érzékeltetésével, mélyükre hatolva. Miközben a valós és mesterséges helyszínek expresszív váltakozását figyeljük, a mű tényleges atmoszférája egy pillanatra sem lankad, sőt egyre jobban megértjük a történet felszíne mögötti összefüggéseket és mozgatórugókat.
A rendező tehetségét dicséri a tökéletes színészvezetés is. A gyönyörű Keira Knigthley, akivel már a Vágy és vezeklés-ben együtt dolgoztak, tudatosan készült, hogy Anna szerepével ő is folytassa azt a nagyszerű sort, amivel ezt a színészálmot eljátszhatta már a többi között Varsányi Irén (1918), Greta Garbo (1935), Vivien Leigh (1948), Tatjana Szamojlova (1967), és Sophie Marceau (1997). Knightley játéka tökéletesen felmutatja a szerepnek az érzelmi összetettségét, erényeivel és hibáival együtt. Tolsztoj Anna lázadását bűnös dolognak tartja, annak ellenére, hogy tudja: szeretet nélkül kötött házasságában csak az anyagi jóléte és anyai érzései teljesedhetnek ki, testi és lelki szerelmi vágyai nem. Csakhogy a bűnös helyzeten nem lehet bűnös módon változtatni, a büntetés kockázata nélkül – ez Tolsztoj ítélete. Anna játszhatja boldogtalan ám kötelességtudó feleség szerepét, belemehetne érzelmek nélküli flörtökbe, de nem mutathatná ki ennyire az érzéseit, hogy megbotránkoztassa vele a társaságot. Amíg nem találkozik a mindent elsöprő érzéssel, talán nem is tudja, mi hiányzott az életéből. Tehát, bármennyire is együtt érez vele a mai néző, Annának szembesülnie kell bűnével, részint a kiközösítettséggel való szembenézéskor, az gyermekétől való elzártságkor, de még inkább akkor, amikor az ő mindent vállaló, elsöprő szerelmével szemben tapasztalnia kell Vronszkij egyre jobban kihűlő érzéseit. Visszaút már nincs, vágyai és a társadalom elvárásai végérvényesen lezárták a kaput, a sejthető végnek el kell következnie. Levin eljut a valódi világba, de Anna utazása a színház falain belül marad.
A filmben fontos hangsúlyt kap a felszarvazott férj, Alekszej Karenyin jelleme. Az idősödő férfi egyfajta karót nyelt „miniszteriális gép”, aki a maga módján elégedett az életével és abban hibát nem is talál, befolyásos pozíciója van a kormányban, a társaság megbecsült tagja, otthon is szigorú erkölcsi kódex szerint él, és ha volna is bármi, ami nem konveniál, mindenáron meg akarja őrizni a látszatot. Csak akkor kerül válságba, mikor szembesülnie kell Annának a számára elfogadhatatlan magatartásával. Karenyin számára nem csupán a házassága kerül veszélybe, de az orosz arisztokrácia megszokott világrendje is.
Jude Law alig ismerhető fel az elváltoztatott külső mögött, így formál valódi, egyre sebezhetőbb embert, aki az érzelmeit nehezen mutatja ki, de próbál harcolni a családja megmentéséért, és végül idegesítő ujjropogtatásai ellenére is el tud jutni a szeretetnek és megbocsátásnak arra a fokára, hogy végül saját fia mellett ő nevelje fel Anna Vronszkijtól született kislányát is. A maga jellemfejődésének útját ő is bejárja, és a színész ezt szinte eszköztelenül, mégis súlyos jelenléttel ábrázolja.
A fiatal gárdatiszt, Vronszkij gróf szerepét a rendező Aaron Taylor-Johnsonra osztotta. Engem először zavart a magának egyre rangosabb nevet kivívó színész „bájgúnár” megjelenése, aki mint Barbie társa, Ken, már-már művi a makulátlan porcelán egyenruháiban és mesterkélt széptevéseivel, de ez így még jobban kiemelheti, hogy Anna szinte nem is egy hús-vér katonába, hanem az idealizált szerelembe, majd a testi boldogságba lesz szerelmes. Vronszkij – megjelenésétől eltekintve – egy meglehetősen középszerű, lump nőcsábász, gátlástalanul udvarolgat mások között Kitty Scserbackaja hercegnőnek és persze mindenkinek, akinek lehet. Anna varázsa rabul ejti, de csak mint „skalpvadászt”, aztán egy ideig talán komolyan is veszi őt, de a problémák jelentkezésekor, és Anna kétségbeesett kapaszkodását látva, egyre inkább kihátrál a kapcsolatból, és folytatja tovább felelőtlen kalandjait és ivászatát. Érzelmi ürességét mutatja, hogy még szeretett lova is csak addig fontos számára, míg lehet vele pompázni. (Itt jegyezném meg, hogy a film egyik csúcsjelenete a színházi abszurditásban lejátszott végzetes lóverseny, amely ugyancsak jó jellemképet mutat a grófról.)
Érdekes „katalizátor” szerep Sztyepan Arkagyics Oblonszkij hercegé, akit Matthew MacFayden formál meg sok színnel. Ő az összekötő kapocs a húga, Anna Karenyina (született Oblonszkaja) és barátja, Konsztantyin Dmitrics Levin között. Egyfelől hivatalnok, másfelől mulatni kész és feleségét „az illendőség határain belül” megcsaló férj ő. Felesége, Dolly (Kelly MacDonald), az elnyűtt, boldogtalan asszony éppen az Annával folytatott beszélgetések hatására törődik bele, sorsának megváltozhatatlanságába, és abba, hogy jobb célravezetőbb a félrenézés és megbocsátás. Sztyiva beszélgetései és találkozásai Levinnel (Domhnall Gleeson) lényegében a világnézetek kifejtésére, ütköztetésére kellenek. Levin ugyanis Tolsztoj számára nagyon fontos világlátás hordozója. Ő is összetett figura, hiszen egyszerre próbál megfelelni gazdálkodónak, nemesi társasági embernek, de például rosszul tűri, hogy testvére Nyikolaj (David Wilmot) egy valamikori „bukott nővel”, Másával (Tannishta Chatterjee) él együtt. Felesége, Kitty Scserbackaja (Alicia Vikander) sokkal reálisabb lélek, mint Levin, mert bár lányként udvaroltatva magának elfogadja Vronszkij közeledését, és ezért Levint is kikosarazza, később rájön, hogy Levin oldalán több az esélye a boldogságra. Emlékezetes epizódszerep jut még Olivia Willams-nek aki Vronszkaja grófnőt alakítja, akivel Anna a vonaton ismerkedik össze, és Emily Watsonnak aki Ligyia Ivanovna grófnőként Karenin legfőbb barátja és informátora.
Lehetne sorolni még a neveket, hiszen az Anna Karenyina 240 jelenetében 83 szöveges szereplő játszik. A filmet 12 hét alatt forgatták 100 díszletben és több látványos külső helyszínen, mint a szélesen elterülő Salisbury-síkság vagy a karéliai Onyega-tó közepén található Kizsi-sziget. A szereplők között több száz, Angliában élő orosz is hitelesíti a miliőt, a színészek és táncosok pedig külön koreográfussal tanulták be karaktereik egyéni mozgásvilágát, illetve különböző nem táncos epizódszerepeiket is. Dario Marianelli ugyanis orosz népzenei elemekkel dúsított gyönyörű, és dramaturgiailag igen fontos zenét komponált a filmhez, amelyre az arisztokratákat, szolgákat, táncosokat, irodai csinovnyikokat egyaránt sajátos mozgásvilággal szerepelteti a rendező. Mindezt a kavalkádot, legyenek bár természetben, díszletek között, vagy makettasztalon felvett képsorok, Samus McGarvey kamerája rögzítette nagyszerű atmoszférát teremtve.
A Universal egyik legújabb, értékes produkcióját feltétlenül érdemes megnéznie mind a könyvet jól ismerőknek, mind azoknak, akik először találkoznak a történettel. Csak azt nem értem,a magyarforgalmazásban (UIP-Duna Film) és plakáton miért angolosan, és miért nema magyarhelyesírás szerint szerepel az Anna Karenyina cím.