Nem a sci-fi műfajával van bajom, mégy csak nem is az akciófilmekkel, csupán azzal, hogy el ne higgyük: pusztán a jegybevétel arányai esztétikai mérceként szolgálnának. A forgalmazók szeretnek olyan számokkal dobálózni, mint hogy már az első héten mekkorát kaszált az amerikai mozikban ez, vagy az. Holott ez még csak nem is tetszési index, mert ha én pl. rákattintok egy híres-hírhedt klipre, amitől az első percben elmenekülök, a számjelző úgy veszi, hogy eggyel többen töltötték le azt.

A filmnél a hármas szám azt jelzi, hogy valami oknál fogva újabb és újabb bőrt akarnak lenyúzni a Transformers géprókáról. Szerencsémre az első két opustól eleddig megmenekedtem, mert ha azok is olyanok, mint ez, akkor régen rossz nekem, függetlenül attól, hogy hány képregényen szocializált amcsi kamasz vett rá jegyet. A forgatókönyv szürrealizmusa már ott kezdődik, hogy nem regény, még csak nem is képregény, hanem a Hasbro Transformers® akciófigurái alapján írta a forgatókönyvet Ehren Kruger. Csak mert egy pihent agyú játékkreátor kitalált egy olyan akármit, hogy ha akarom játékautó, ha akarom, kis jóindulattal antropomorf géptákolmány? Ezek szerint várhatom rövidesen a Kinder-tojásban fellelhető, összerakható játékvackok megfilmesülését is?

Az agyament történet azzal indul, hogy az amerikai asztronauták első Holdra szállásának (Apollo 11) igazi oka, hogy megelőzzék az oroszokat annak a Hold sötét oldalába csapódott űrjárműnek a felkutatásában, amivel két indifferens gép–világ harcából az egyiknek a menekülői szerencsétlenül jártak. És erre a két létező amerikainak írd és mondd 21 perc áll a rendelkezésére. Egy jobb érzésű mozinézőnek már ettől elkezd viszketni a feneke, hogy talán nem kénen megvárni a folytatást.

Aztán a „világok háborúja” eszkalálódik, a „rossz” géplények el akarják foglalni a Földet, amit a „jó” gépek meg akarnak akadályozni már csak azért is, mert ők már békés együttélésben építik az amerikai társadalmat az emberekkel, és a pusztulás elsősorban őket fenyegeti. Az ál-hitelesség kedvéért még a szerencsétlen Csernobilt is berángatják a sztoriba. A zavaros katyvaszban mind az emberek, mind a transzformerek között vannak hősök és árulók, és amíg folyik a „ki kivel van”, hőseink a pirotechnikusok és a számítógépes animátorok közreműködésével jó látványosan rommá lövik Chicago makett-városát meg egymást is, ahogy Miechael Bay rendező kívánja. Az amerikaiak világmegváltó, sebezhetetlen magányos hős kényszerfigurája itt is végigrohangálja, -ugrálja, -üldözi és -meneküli a filmvásznat, míg a végén a szilikonozott műnő hatású főszereplőnőtől megkaphatja a jól megérdemelt giccses csókját. Közben vagy áltudományos halandzsákat, vagy semmitmondó vezényszavakat kiabálnak egymásnak képregény-szókinccsel, nekünk pedig halálra kéne izgulni magunkat azon, hogy vajon kinek sikerül győzedelmeskedni a másikon. Mindezt – haladni kell a korral – 3D-ben.

De még ez a térhatás is olyan gagyi, hogy a filmben durván keverednek az „úgy, ahogy elfogadható” 3 D műtermi képek olyan technikai megoldásokkal, mintha régi animációs filmen különböző síkokra festett elemeket húzogatnának egymás előtt. Amir M. Mokri kamerája legalább is ezt láttatja.

A filmet nem menti meg az sem, hogy olyan komoly neveket találunk a stáblistán, mint a producer Steven Spielberg, a színész John Malkovich, Frances McDormand, Shia La Beouf, John Torturro, Patrick Dempsey és mások. Egyetlen hiteles mondat sem hangzik el, egyetlen hiteles epizód sem történik, az egész olyan művi, erőltetett és bárgyú, mint maguk a transzformerek. A semmi 3D-ben sem válik arannyá.

Mindenkit csak lebeszélni tudok erről a filmről.