Az 1970-ben született Martin McDonagh a kortárs angol dráma csodagyereke, aki 1996-i első megmutatkozásától kezdve díjakkal övezett sikert sikerre halmoz. Az 1997-ben bemutatott The Lonesome West című, negyedik színművét Vaknyugat címmel 2004-ben a Pesti Színház mutatta be Varró Dániel remek fordításában, majd több társulat is műsorra tűzte, legutóbb tavaly a Színművészeti Egyetemen Máté Gábor osztálya készített belőle McDonagh gyakorlatok címmel izgalmas előadást, összevonva A kripli című darab részleteivel. Ez a mű tehát él, jelen van a magyar színpadokon, ezért is vártam érdeklődéssel Kasvinszki Attila olvasatában a legújabb előadását.   

Lássuk először a történetet, amely első darabjához hasonlóan a szerző által Leenane néven emlegetett, lepusztult nyugat-írországi településen játszódik! Ott, egy roskadozó vízparti házban él két fivér: Valene és Coleman Connor, akinek szinte egész napja veszekedéssel, egymás szívatásával telik el. Tudatuk beszűkült, mániákusan visszatérnek pitiáner sérelmeikhez, amelyek azonban nem csupán éretlen csínyekben merülnek ki, de odáig fajulnak, hogy Coleman az apjukat is megöli a hajára tett megjegyzése miatt. Ez az az alacsony ingerküszöb, amire sok hazai bűnelkövető is olyan magyarázatot ad, hogy „felidegelték” őt. Valene annak fejében, hogy öccse lemond a rá eső jussról, a falubeliek előtt véletlen balesetnek hazudja a gyilkosságot.

Miközben a Connor fivérek infantilis Káin és Ábel viszonyukat chipses zacskón, pálinkán, Valene vallásos műanyag szobrocskáin, vagy új gázrezsóján marakodva élik ki, állandó látogatójuk a falu alkoholista katolikus papja, Welsh atya, aki attól kerül folyamatosan válságba a hitével, hogy hiába próbálja megmenteni a rábízott közösséget és a maga lelkét. Már két olyan gyilkosság is történt, amit senki sem akar meggyónni, bevallani, sőt egy újabb, vízbeöléses öngyilkosság is felzaklatja a lelkét. A fivérek másik látogatója a 17 éves Kicsilány Kelleher, aki amellett, hogy krumplipálinkát árul a faluban, amolyan együgyű faluszépeként naiv nőiességével a férfiak vágyait is gerjesztgeti. Minden szabadszájúsága és frivolsága ellenére ő itt a legtisztább lélek, aki arra gyűjtögeti a pénzét, hogy a papnak, akibe titkon szerelmes, egy arany szívecskét ajándékozhasson. Welsh atya, mielőtt lelki válságában maga is öngyilkosságba menekül, levelet hagy hátra a két fivérnek, akiben ennek hatására új érzés születik: azért, hogy néhai papjuk el ne kárhozzon, elkezdik egymásnak megbocsájtani régi vétkeiket és bűneiket. Csakhogy ebből is egyre dühödtebb versengés születik köztük, igyekeznek minél nagyobb bántások bevallásával és bocsánatával túllicitálni egymást. Amikor Coleman bevallja, hogy ő vágta le ollóval bátyja kedvenc kutyájának a fülét, az pedig azt, hogy Coleman szerelmének őmiatta állt a torkába egy ceruza, már nem tudják magukat türtőztetni, és majdnem megölik egymást. Végül Coleman elmegy, Valene pedig felgyújtja a házat és minden értékét.

Ebben a sodró erejű, kacagtatóan abszurd humorral és kiváló nyelvezettel megírt darabban élet és halál a tét, s talán még ennél is több: a halál utáni élet, elvégre még a gyilkos is feloldozást nyerhet, kivéve az öngyilkost! Kasvinszki Attila rendezőt a műben (saját nyilatkozata szerint) leginkább az emberek szituációvakságának, süketségének pontos analizálhatósága érdekli, a jeleneteken keresztül.

Kasvinszki jól érzékeli, hogy a darab mintegy keserű abszurd becketti bohóctréfa is értelmezhető, ezért a többi között burleszk elemeket is visz az előadásba, kezdve attól, hogy megjelenése pillanatától görgős sarkú cipőben csetlik-botlik, vonszoltatja magát, folytatva a két-háromszemélyes verekedések, dobálózások során át egészen a kredencbe bújtatott Valene megjelenéséig.

Már kissé felemásnak érzem a kétdimenziós film és a háromdimenziós szereplők váltogatását, vagy együttes jelenlétét, ami egyébként régi kedvenc stílusjegye a rendezőnek; gondolok itt pl. a „Lefèvre után az élet…” című korábbi rendezésére. Nem az a baj, amikor az ablakon átlátva látjuk, ami a házon kívül történik, hanem amikor a szereplő eltűnik, majd feltűnik a vásznon, de benn a szobában, hogy pl. a gázrezsóval manipuláljon, vagy verekedésbe bonyolódjon, ugyanakkor a színpad széléről „szinkronizálja” önmagát, máskor meg a színpadi valóságában vacakol a vetített rezsóval. Ez azért nincs rendesen végiggondolva.

Ami Kasvinszki rendezésének a legnagyobb baja, hogy rosszul oszt szerepet. Welsh agyát ugyanis saját magára osztotta, csakhogya paplelki válságát vagy két órán keresztül semmi más eszközzel nem képes ábrázolni, mint hogy hol a kezébe temeti az arcát, hol idegesen dörzsöli a szemét, vagy turkál a hajában. Ráadásul nagyon úgy látszott, hogy meg sem tanulta a szerepét, ezért – miközben játékostársai többnyire Varró Dániel pompásan megszerkesztett mondatait mondják – ő valamiféle kínjában rögtönzött, mindenkit lefőző trágár kitételekkel teleszórt lapos szöveget dadog, ami különösen a búcsúmonológjában volt bántó. Színvonaltalan agitációnak tűnő feddéseit tempótlanság, és az említett fantáziátlan lélekábrázolás kísérik a legrosszabb amatőr szinten, amit csak jó mozgáskultúrája tud némiképp enyhíteni.

Fazakas Júlia szépen beszélő, kívánatosan szép nő, jó színész is – csak éppen nem Kicsilány. Tévedés ez a szereposztás is, mert Fazakas már megjelenésében sem egy nőiességét próbálgató, falusi gyermeklány, kicsit együgyű, infantilis vonásokkal, hanem egy intellektuális delnő, aki palira veszi ezeket a falusi suttyókat. Ráadásul ő sem mindig tudta, hogyan lehetne színészileg megoldani partnerei kínosan hosszú csendjeit.

Színészileg a legérettebb alakítást Kokics Pétertől láttam, aki nem csupán jól mondja a szerepét, de jól is reagál partnereire. Azok a változások, amelyek rajta mennek végbe, egyszerre érzékeltetik Valene jellemének torzultságait, de ravaszságát is, amivel feltalálja magát, ugyanakkor a két testvér közül ő a jobbik lélek is. Coleman szerepében Kozma Károly jól hozza az érzéketlen, labilis idegrendszerű primitív tuskót, de színészi eszközei, főként a székben ülős párbeszédeknél a kezek emelgetésénél nem jutnak túl.

Amikor úgy minősítettem az előadást, hogy az vakvágányra került, ezzel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a jó szándékú kísérlet nem hozott igazi eredményt, ez az előadás semmilyen vonatkozásban sincs készen. Egy kiváló darab rossz elővezetése, amely megreked az ígéretes ötletek szintjén. Miután a kis csapat nem repertoár-színházi jelleggel lép fel, a következő előadásokig talán lesz idő végiggondolni, kimunkálni, változtatni, megtanulni, hogy ténylegesen sínre kerüljön ez a produkció.