Fény csak az alagútban, de nem sokáig, mert a tűzoltók jönnek, és végeznek a lángoló metrókocsikkal.

Közelebb kell menni a plakáthoz, hogy lássuk, előadást ajánl. Várj, míg sötét lesz! – ez a krimi címe, a Belvárosi Színházban látható, egy vak lányról szól, és arról mennyire kiszolgáltatottak a fogyatékkal élők. (IS, és ez a szabvány jele) Mostanában egy kicsit többet beszélünk a drámáról, a főszereplő, Kovács Patricia a Suhanj! Alapítványban segíti a rászorultakat, és a jó példa ragadós alapon, az előadást menedzselő Orlai Produkciós Iroda is mellé állt, felajánlva az április 26-i bevételt egy látás- és mozgássérülteket fogadó edzőterem építésére.

Sándor Mária egykori nővér, mai szociális munkás pénteken az országnak, az egészségügy felelőseinek üzent: várj, amíg sötét lesz! Azok nevetgéltek egy keveset, a fekete pólóban, köpenyben dolgozó orvosokon, ápolókon, műtősökön, aztán mondták, hogy az ég nem borult be, a cunami sem csapott le, maradhat minden a régiben: átszervezésre szándék, érezhető béremelésre pénz nincs. A nagypolitika szürkének, esetleg foltosnak ítéli a gyász színét, elképzelni sem tudja a kórházakat, a szakrendelőket beborító sötétséget, mert a világítást továbbra is rokonok újítják fel, nem szakemberek.  

Jó, tudjuk, manapság a szemeseknek áll a világ. A szemesek vigyáznak a demokráciára, a választási irodára, figyelnek a közbeszerzésekre, állami földeket vásárolnak, letelepedési kötvényt árulnak, és még a parkolót is a szemesek találják meg a Belügyminisztérium előtt.

A mindezt látó, az egyre jobban teljesítő, de az életét egyre kilátástalanabbnak érző kisember tanácstalan. Pedig maga az élet kínálja a megoldást, a vakságot. Félre a harcossággal, az erkölcsi aggályokkal, a boltban úgysem adnak érte semmit! Nem szabad mondani, főként nem hangosan, hogy úgy látszik, azok a sunyi fazonok mindig rosszban sántikálnak. A vakság tegnap még fogyatékosság volt, de mára erény, sőt követelmény, akárcsak a süketség vagy a némaság. A fogyaték gyógyszer, orvos nélkül is életben tart, ráadásul az adóhatósághoz hasonló mellékhatása sincs.  

Tehát nem látni, nem hallani, nem beszélni! Feleslegesek a színpadi szerzők, megírjuk mi nélkülük is a magunk drámáját. Benne megzsarolt nővérrel, diákkal, pedagógussal, és persze a főszereplővel, magával a sötétséggel. 

Lassan úgy leszünk vele, mint az ideiglenesen állomásozó ármádiával. Megszokjuk…