Küszöbön a humanitárius katasztrófa, a segélyszállítmányok mégis a határon kívül rekedtek. Sokak szerint Maduro rendszerének napjai meg vannak számlálva, miközben utolsó szalmaszálként kapaszkodik az ország külföldre hurcolt aranytartalékába. Meddig bírja még a súlyos gazdasági válsággal küszködő ország? Mi lesz, ha elfogy az arany, maradt-e még mozgástere Madurónak?
A többi között ezekre a kérdésekre kereste a választ Szente-Varga Mónika, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége kül- és biztonságpolitikai szakosztálya felkérésére tartott helyzetelemző előadásán, és igyekezett válaszolni – Horvát János újságíró, volt havannai nagykövet profi vitavezetésével – az újságírók kérdéseire.
Nicolás Maduro, Venezuela hivatalban lévő elnöke úgy véli, a határon felsorakozó segélyszállítmányok csak az Egyesült Államok inváziós tervének részét képezik, hogy az északi nagyhatalom humanitárius katasztrófára hivatkozva, katonailag is beavatkozhasson az ország belügyeibe. Eközben a spanyol El Mundo újság szerint helyettese, Delcy Rodriguez alelnök egészen odáig ment, hogy az amerikai támogatást rákkeltő anyagokkal szennyezett, és a népesség megmérgezését szolgáló biológiai fegyverként írta le. Mindezt annak fényében jelentették ki, hogy az ország lakosságnak már 2017-ben is több, mint 80%-a élt a létminimum alatt, a helyzet pedig azóta csak rosszabbodott.
Madurónak nem sok lehetősége maradt, jelenleg éppen az ország külföldi bankokban elhelyezett aranytartalékát éli fel, egyes híresztelések szerint hatékony orosz segítséggel. Ha az arany elfogy (és egyáltalán átvészeli addig a belpolitikai válságot), nagyon nehéz helyzetbe sodródhat az elnöksége. Ezzel szemben azt a tényt sem szabad elhanyagolni, hogy ásványi kincsekben (kőolaj, gyémánt, vasérc, bauxit) a világ egyik leggazdagabb országáról van szó, ráadásul magas szintű nemzetközi politikai érdekek is bonyolítják a helyzetet.
Nem szabad elfelejteni, hogy Dél-Amerikai (Kolumbiával együtt) legészakibb országa továbbra is a világ legnagyobb becsült olajtartalékával rendelkezik. Éppen emiatt, pontosabban az ezen okból félresikerült gazdaságpolitika miatt szenved Venezuela komoly válságban. Az ország már az előd, Hugo Chávez regnálása alatt is mindent a kőolajra tett fel. Napjainkban az ország kivitelének csaknem 80%-át adja a nyers kőolaj, további 10%-át pedig feldolgozott kőolaj teszi ki. Vagyis mindössze a kivitel tizede épít egyéb javakra, ami rendkívül egyoldalúvá tette az ország gazdaságát.
Ez sokáig egyébként sikeres stratégiának bizonyult, az olajárak drasztikus zuhanása azonban Venezuelát is magával rántotta. A kőolaj-iparág túlsúlya éppen emiatt tette rendkívül sebezhetővé a gazdaságot. Az olajkitermelés néhány év alatt a felére esett vissza, emiatt zuhant súlyos válságba az ország. Az infláció követhetetlenül elszabadult, a szegénység pedig elképesztő méreteket öltött. Elméletileg a kőolaj árának látványos emelkedése segíthetne Madurónak és az állami PDVSA vállalatnak, erre építeni ugyanakkor nem lehet.
Ahogyan a tradingeconomics.com grafikonján is látszik, hogy 2015 után drasztikus zuhanás látható Venezuela kőolaj-exportjában. Ennek oka a kőolaj világpiaci árának esésében keresendő.
Az Egyesült Államok beleszólása ráadásul szintén nem elhanyagolható tényező. A Trump-kormányzat jelenleg is korlátozza a kőolaj importját Venezuelából. (Ha már az USA említtetett: az Egyesült Államok és Brazília, továbbá a latin-amerikai és az európai országok többsége Juan Guaido parlamenti elnököt – aki önmagát ideiglenes államfőnek nyilvánította – támogatja.) Más kérdés, hogy mennyire (és meddig) képes segíteni a venéz vezetést Oroszország, és főleg Kína, amely szintén kiemelkedő partner. Mindkettő szeretné tartósan megvetni a lábát a földrészen: politikailag, katonailag és gazdaságilag egyaránt.
Venezuela ugyanis a világ egyik leggazdagabb országa (lehetne). Az „Arco Minero del Orinoco”, vagyis az Orinoco folyó völgyében található „ásványkincsív” mérhetetlen gazdasági lehetőségeket rejt. A caracasi kormány éppen ezért 2016-ban stratégiai területté nyilvánította a térséget, egyben katonai zónának jelölte ki. A bányászat fellendülése viszont súlyos környezeti aggályokat vet fel, és számos tiltakozó akció is kezdődött az erdőirtások ellen.
Az ásványkincsív elsősorban aranyban gazdag, de kis mennyiségben például bauxit és gyémánt is található a területen (forrás)
Az arany mellett az uránbányászat is meghatározó Venezuelában. Nem véletlen, hogy pont az az Irán támogatja a Maduro-rezsimet, amelyik már régóta szoros kapcsolatot ápol a dél-amerikai országgal. Oroszország szintén kiemelt partnernek számít, az előző év végén például két, nukleáris fegyverek szállítására is képes bombázót küldött az egyébként fontos kereskedelmi partnernek számító diktatúrának.
Az ásványkincsek mellett pedig a kábítószer-kereskedelem is egyre félelmetesebb méreteket ölt. Kolumbia mellett Venezuela is hagyományosan tranzitországnak számít, a belső bizonytalanság pedig tovább növeli az illegális útvonalak fontosságát. A „Cártel de los Soles” azaz a „napkartell” elnevezést magára a Venezuelai hadseregre használják. Felvetődött a gyanú ugyanis, hogy a hadsereg maga is részt vesz az útvonalak fenntartásában és működtetésében, a szálak pedig akár magas pozíciókig is vezethetnek.
A képen a legfőbb kábítószer-kereskedelmi útvonalak láthatók Venezuelában. Forrás: efectococuyo.com
Összességében tehát leírható, hogy a kőolaj mellett vannak még tartalékai Madurónak. Más kérdés azonban, hogy az egyre nagyobb méreteket öltő humanitárius válság meddig lesz kordában tartható. Hiába a gazdag lelőhelyek ugyanis, ha a legyengült immunrendszer és a lakosság nagy részének akadozó élelmiszer-ellátottsága, mind több helyen éhezése miatt nem lesz, aki hatékonyan ki is tudja bányászni. Ráadásul a világ országainak nagy része – az Egyesült Államokhoz hasonlóan – korlátozhatja a behozatalt Venezuelából, így mindenekelőtt Oroszország és Kína marad meg potenciális szövetségesnek.
Másik oldalon viszont éppen ez az, amiben Maduro reménykedhet, hiszen mind gazdasági, mind világpolitikai szempontból meghatározó szövetségesekre lelhet hosszú távon. Kérdés, hogy meddig lesz hajlandó mindezt eltűrni az Egyesült Államok, illetve mikor következik be a pillanat, amikor a belső feszültségek tarthatatlanná válnak, a népharag pedig elsöpri a regnáló rezsimet.