Kai-Olaf Lang tekintélyes politikai elemző szerint a berlini koalíció egyetért abban, hogy a mai világhelyzetben nem szabad elszigetelni Magyarországot. Ami még nem zárja ki a „kritikus pragmatizmust”: a célokba, feladatokba öltöztetett bírálatok megfogalmazását.

Lieserole Cyrus, Német Szövetségi Köztársaság magyarországi nagykövete a Népszabadságnak adott szombati interjújában ennek már hiteles példáját szolgáltatta, amikor kifejtette: „A német vállalatok érzékenyen reagálnak a korrupcióra. A Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara 2014-i jelentése szerint a cégek véleménye az átláthatóság és a korrupció tekintetében kedvezőtlenebb lett… A gazdasági szereplőktől érkező panaszokat mi az illetékes magyar kormányszervek elé tárjuk”.

S ami aligha kevésbé fontos, hogy „…úgy gondolom: minden társadalomnak meg kell találnia a módját, hogy szembenézzen a múltjával”; és „…sajnos úgy tűnik föl, hogy a közbeszédben továbbra is elterjedtek az antiszemita megnyilvánulások” – jelentette ki a vezető diplomata.

Világos beszéd – egy manapság gyakran emlegetett és így-úgy magyarázott fogalom – a „politikai korrektség” nyelvén. Merkelt egyebek mellett éppen azért tekintik Európa erős asszonyának, amit ebben a keretben tesz most éppen Magyarországon. Már az előzmények, a program nyílt/rejtett jelzései is biztossá tették: hivatásos és amatőr „merkelógusoknak” és „orbanológusoknak” legalább Putyin február 17-i érkezéséig lesz mit szemezgetniük a nyilvánosan elhangzó szavakból, a sorok közé és mögé bújtatott félmondatokból, s ami ezeken túl még kiszivárog. Mert Budapest már csak ilyen…           

Helmut Kohl jól ráérzett: politikai őstehetségnek nevezte Angela Merkelt. A német utca számára pedig – egy tisztes demokráciához illő módon politikai nézetektől függetlenül –„Mutti” lett úgy, hogy nincsenek saját gyerekei, amit nem titkoltan szívből sajnál. Sajátos kuriózuma az új Európának azzal, hogy 1954-ben az NSZK-beli Hamburgban született, 2005 óta viszont hamisítatlan egykori NDK-s nevelkedett „ossiként” áll az újra egyesült Németország kormányrúdjánál.

„Apja Horst Kasner, a Berlintől északra fekvő Templin város evangélikus lelkésze volt. Angela hetedik évében járt, amikor 1961-ben felhúzták a vasfüggönyt Németország közepén. Anyja, Herlind akkor heves zokogásban tört ki, a kislány így szerezte első, mélyreható élményét a politikáról. Ezt követően huszonhárom évet kellett várnia ahhoz, hogy ismét az ország nyugati felére tehesse a lábát” – írta róla a Hetek magyar szerzője közvetlen az után, hogy az amerikai Forbes magazin – alig több mint egy évvel kancellárrá választását követően – 2006-ban a világ legbefolyásosabb asszonyának választotta, és a világ ráragasztotta a „német Vaslady” címet.

Még NDK-beli otthonában megtanult – immár úgy tűnik föl, egy életre szólóan – két fontos leckét: nem mindent kell kibeszélni, amit hall, amit megtud; viszont a lehető legjobban kell ismernie azt, akit/amit tudni kell, hogy érvényesüljön. „Volt osztálytársai szerint, noha jó tanuló volt, nem volt stréber, nem tűnt fel, és mindig a tanterem hátsó soraiban foglalt helyet. Jól ismert pókerarca ma is gyakran megfigyelhető, ha stresszes állapotban van” – így Major Nóra, a Hetek szerzője.

A „Merkel-titkok” egyik meghatározójának tekinti, hogy bár eleve nem hatásos szónok és sokak szerint ma sem tud igazán bánni a médiával, eredeti szakmájából adódó „fizikusi vénájának köszönhetően kiváló elemző- és taktikai képességgel rendelkezik, ambiciózus, és a politikai csatározásokban igen kemény tud lenni”.

És  híresen nehéz kihozni a sodrából.  Mindezt külön-külön és együtt tanúsíthatja immár és a hazai és teljes nemzetközi politikus élvonal Washingtontól Moszkváig – meg a kettő között és még távolabb, sokfelé másutt! Van, aki be is vallja, hogy tart is Angela Merkeltől…           

Obama például akkor tanulhatta meg, milyen a haragvó Merkel, amikor – mint emlékezetes – 2013-ban kiderült, hogy a NSA Special Collection Services nevű egysége az egész berlini  kormányzati negyedet és személy szerint magát a kancellárnőt is lehallgatta. Ez az egység az amerikai nagykövetség Pariser Platz-i épületében működött, de volt egy másik amerikai kémközpont Majna-Frankfurtban is. Lehallgatása miatt Merkel még azelőtt felhívta Obamát, hogy a Der Spiegel nyilvánosság elé állt volna az üggyel, s kapott tőle hideget, meleget, amin keveset enyhített az elnök mentegetőzése, hogy maga nem tudott róla, s az ígérete, hogy ez többé nem fordul elő.            

(Az más kérdés, hogy 2014 augusztusában meg arra derült fény, hogy John Kerry amerikai külügyminisztert viszont a német hírszerzés, a BND hallgatta le).            

Putyin pedig – ha akarja, ha nem – manapság tanulhatja, szinte naponta ismétlődő telefonhívások útján is, mit jelent a „merkeli  vadászkutya-makacsság” stratégiája. Kitartóan célratörő következetességet, amivel a kancellár Európa és Oroszország közös érdekeinek folyamatos bizonyításával próbálja, reméli „feudális Raszputyinból modern Nagy Péterré” változtatni az orosz államfőt, egyben átvágni a világot, Európát is egyre inkább fojtogató legújabb kori  orosz–ukrán gordiuszi csomót.           

A „nagy öregek” egyik legnagyobbika, Henry Kissinger már 2007-ben úgy jellemezte Merkel vezetési stílusát – joggal -, hogy a nagy célokat az apró finomságok eszközeivel valósítja meg, „gondolatgazdag, állhatatos, és belső biztonsággal halad a mindenkori cél felé”. Az eredmény pedig: ő a német Margaret Thatcher – „más stílussal, mégis összehasonlítható eredményekkel”.           

Az persze korántsem biztos, hogy éppen ezért példásan jó a kapcsolata Európa másik „nagyasszonyával”, II. Erzsébettel. De aki keres, sok közöset találhat bennük. Legendáriumuk része például, hogy a királynő állítólag gratulált neki, mert amikor egy hosszú G8-csúcstalálkozón George Bush (akinek iraki politikáját egyébként Merkel akkor támogatta, amire ma nem feltétlenül büszke) felállt az asztaltól, és mentében, kérés nélkül megmasszírozta a kancellárnő vállát, ő pedig nem éppen barátságos arckifejezéssel elutasította az amerikai elnök akcióját. Ha Erzsébet a londoni olimpia ejtőernyős videójával kápráztatta el a „nagyérdeműt”, úgy Merkel azzal, ahogyan a világbajnokságot nyert német labdarúgókkal lelkesedett együtt, Rióban…  

Ne kételkedjük: mind a ketten tudták, miért tették! Merkel protestáns lelkész lányaként megtalálta a közös nyelvet s gondolatot Ferenc pápával: már 2013-ban, amikor a Vatikánban járt, úgy nyilatkozott a római német szemináriumban tartott sajtótájékoztatón, hogy a gazdaságról is beszéltek, amelynek „az embert kellene szolgálnia”, ami – tapasztaljuk – egyre meghatározóbb gondolata a pápai megnyilatkozásoknak.           

A német kancellár keresztény németként most pedig a holokauszt 70. évfordulóján figyelmeztetett Berlinben arra: „Szégyen, hogy az embereket Németországban megsebesíthetik, fenyegethetik vagy megtámadhatják, ha zsidóknak gondolják őket, de azért is, ha Izrael pártját fogják. Auschwitz mindannyiunk ügye, ma és a jövőben is, és nem csak az évfordulókon.” S ebben nem zavarta, hogy nyilván tudatában volt annak, szavait nem mindenki fogadta baráti egyetértéssel. Az a magyar „ráadás”, hogy ezt az éppen egy magyar túlélő, Fahidi Éva mellett mondta el, őt is idézve beszédében.           

A londoni The Times most a 2014. év emberévé választotta Merkelt, s nem akármilyen indoklással. 1. „Merkelnek központi szerepe volt az idén Európa stabilitásának megőrzésében a Kelet-Európában újraéledő orosz agresszió közepette. 2. „A nő, akire szükségünk van a veszélyes férfiakkal teli világban.” Ami természetesen úgy és csak úgy igaz, hogy Merkel mindebben maga mögött tudja Európa gazdaságilag legerősebb, politikailag legbefolyásosabb országát.           

A berlini Markthalle eladója aligha emlékezne öt percnél tovább nadrágkosztümös, hétköznapi külsejű és modorú vásárlójára, ha az történetesen nem Angela Merkel volna. De egy mai művész talán éppen ezért választhatná őt a gyönyörűnek álmodott 21. századi Európé – a modern Európa modelljének…

* * *

A fenti írás szerzője Kocsis Tamás (a képen) újságíró, lapszerkesztő, a Magyar Távirati Iroda sokszoros külföldi, 1976–81 között berlini tudósítója, ennélfogva a német bel- és külpolika, a magyar–német kapcsolatok egyik jeles szakértője. Kollégánk rendszeresen az Infovilágban teszi közzé a „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” című memoárjait, magánnaplóját.