A Magyar Nemzet élő sajtótörténelem – és örök kötelezettség. A magyar újságírás halhatatlanjainak egyike – Pethő Sándor alapító-főszerkesztő – az ordas eszméktől terhes időben, a veszélyeket fölismerő, gondolkodó ember számára indította útjára 1938. augusztus 25-én a Magyar Nemzetet. Miként nem volt véletlen választás a lapcím – Magyar Nemzet –, akként lett mély tudatossággal e cím állandó megjelenítője, betűtípusa a máig használatos bodoni antiqua, amellyel 165 esztendővel ezelőtt a Nemzeti dal címét szedték ki Landerer és Heckenast nyomdájában a forradalom kitörésekor, 1848 március idusán.
Jelkép a Magyar Nemzet cím és a betű is: megszületésével azt üzente az újság a II. világháború küszöbén álló országnak, világnak, az ésszel és szívvel egyszerre felelősen olvasó, magyarként európai és európaiként magyar olvasónak, amit kilencven esztendővel azelőtt versével, „a rabok legyünk vagy szabadok” üzenetével Petőfi tett.
Ez lett a Magyar Nemzet küldetése, akárhány éves is, és bármilyen a kor, amelyben éppen az olvasó a kezébe veszi.
Nekem a lap történetéből személyes, családi jogon az 1957–65 közötti időszak jutott. A politika nyelvén fogalmazva: az volt az a korszak, amely az 1956-i népfelkelés után a kádári konszolidálást ölelte fel, amit persze ki így, ki úgy értékelt akkor és minősít most is. A szakma, a hivatás felől közelítve ezért szükségszerűen újra és újra előbukkant a Sajtópalotának nevezett nagykörúti New York-palota második emeletén ekkor is a sorok közötti és sorok mögötti magas színvonalú újságírásnak a lap alapításakor bevezetett gyakorlata. Aki ott dolgozott, azt nem kerülhette el azokban az években sem a legendás múlt: ott akkor is, álmából felriasztva is, mindenki tudta idézni – aztán hite, meggyőződése, tudása szerint alkalmazta vagy sem munkájában – az alapító atyák 1939. szeptember 10-én (vagyis tíz nappal a Lengyelország elleni német támadás után) meghirdetett jelszavát: „Olvassa a Magyar Nemzet minden sorát!”. S aki nem csupán a háború alatt, hanem később is figyelt minden sort, 1961-ben például – az olvasónak szánt, le nem írt megnyugtatásként – ennek jegyében találhatta magát szembe az egymás mellé tördelt vezércikk és a külpolitikai főcím egybeolvasásakor azzal, hogy „Nagy szavak, kis emberek”, mellette pedig, hogy „Heves viták az ENSZ közgyűlésén”, s a szereplők között ott láthatta történetesen éppen Hruscsov nevét is. A kettő jelentése együtt pedig: szavak versengése folyik a javából a világszervezetben, ne izgasd magad túlságosan, nem ez a világ vége, tisztelt olvasó. Érted, ugye?
Ott és akkor, a Magyar Nemzet szerkesztőségében úgy éreztem, hogy az egyetemről, az ELTE (egykoron létezett) újságírószakáról egyszeriben a hivatás Parnasszusára kerültem. Néhány év eltéréssel (ennyi évtized múltán ez annyi, mint gyakorlatilag egyszerre) kettőnknek jutott a szerencse, hogy az egyetemről a Magyar Nemzet szerkesztőségébe felvétettünk: a másik Kristóf Attila volt, aki azóta sem hagyta el ezt a szerkesztőséget. Nekem nyolc év jutott e szakmai akadémián, ahol akkor az újságírói hivatás, az „újságírói elmeállapot” olyan aranycsapata gyűlt össze, amelyet bátran felvállalhatott volna a magyar sajtótörténelem bármelyik korának, bármelyik lapjának redakciója. Volt, kiktől tanulnunk…
A teljesség igénye nélkül is hosszú volt a sora a hírlapírói tollforgatás akkor oda települt, kimagasló szaktudású és tehetségű mestereinek, a szó és a gondolat művészeinek. Van, aki akkor még fiatalnak számított, mások két nagy háborút is felnőttekként éltek meg. A rájuk emlékezés egyetlen elfogadtató módja számomra, hogy sorolom őket, sokukat.
Íme, csak néhány feledhetetlen „magyarnemzetes” név a sokak által és oly gyakran nem éppen dicsérettel emlegetett szakmából:
A mindent valóban tudó Antallfy Gyula, a riporter-bűvész Baróti Géza, a varázsos mesemondó Illés Sándor, a magyar nyelvet oly csodásan művelő Ruffy Péter, a hétköznapok krónikásaként szolgáló Fehér Rózsa és Gárdonyi Jenő, a tökéletest is nehezen elfogadó Csatár Imre, a száguldva minden problémát megoldó Rajcsányi Károly, az irodalom és művészet felülmúlhatatlan ismerőjeként a szelíd Mátrai-Betegh Béla, a minden gondolatában szarkazmust hordozó Komlós János, a sport úriembereként emlegetett Pataky Károly és a valódi élsportolóból lett sportíró Zsolt Róbert, a világpolgárként külpolitikai bölcs Paál Ferenc, a mindenkori nemzetközi helyzetet mindmáig nem csupán magyarázó, de hitelesen is ismerő Várkonyi Tibor, a nyelvzsonglőr Csillag István, a mindenkit jól, sőt mindenkinél jobban ismerő Szabó József, a képzőművészeket csupa szívvel istápoló Dutka Mária és a lapalapító fiának súlyos terheit méltó módon cipelő Pethő Tibor…
És meg jó néhányan mások…
Nem utolsó sorban pedig az akkor a Magyar Nemzetnél főszerkesztőként szolgáló és parancsnokló Mihályfi Ernő. Misu (1898–1972), aki egyszerre volt (politikai indítékokból szinte senki által sem vitatva) a magyar sajtó történetének egyik legkiválóbb szerkesztője, a Kisgazdapárt egyik alapítójaként haláláig (vitatott) politikus, s egy ideig a magyarországi evangélikus egyház világi feje is. Polihisztornak is mondanám, s mai nyelven környezetvédőnek, aki valamilyen titokzatos módszerrel mindenről, mindent tudott, Derkovits Gyula képeinek zsenialitásáról (műgyűjtőként) épp úgy, mint a dísznövényekről (egykori kertje ma természetvédelmi terület) és a mindennapokról.
A Rákosi-korszak ötvenes éveinek első felében az ELTE újságírószakának tanszékvezető professzoraként Mihályfi Ernő meglepő dolgokra tanított minket. Például arra, hogy az olvasót tisztelni kell, s ezért megírunk neki minden igazat, amire lehetőségünk van. Tehát a tömörség nem válhat szűkszavúsággá, ha éppen a látszólagos bőbeszédűség ad módot arra, hogy azt is megértessük vele, amit nem tudunk leírni tömören. Mi volt ez más, mint sorok mögötti biztatás „sorok mögött írásra”, amúgy eredendően Magyar Nemzet módra? Vagy: „Ne érezhesse soha senki, hogy te ennek vagy annak az embereként írsz, szerkesztesz” – hirdette a katedráról 1955-ben. Nem akármikor…
Főszerkesztőként is ilyeneket mondott értekezleteken, de főként a szerkesztőségi folyosón a Magyar Nemzetnél.
„Értelmiségieknek is írunk, akikről tudjuk, hogy gondolkodnak és töprengenek, ne tekintsük hát őket értelmetlen lényeknek, akik bármit bevesznek… Ha valaki olyat akar megíratni veled, ami nem igaz, felejtsd el, amit mondott… Nem minden igazat lehet megírni, de amit leírsz, az legyen igaz… Hülyeségeket írni tilos…”
Nagyon gyakorlati dolgokra is okos szeretettel figyelmeztette a szerkesztőséget.
„Az is hozzátartozik az olvasó megbecsüléséhez, hogy tisztességesen felöltözünk a kedvéért, mert neki fontos, amikor az újság képviselőjével találkozhat. Éreztesd tehát, hogy ő is fontos a lapnak, neked” – magyarázta, s ezzel az indokkal például „stika” ruhapénzzel segítette azt, akinek szüksége volt rá. Ebből a célból kicselezte a könyvelőket is.
Engem, lényegében ugyanebben a témakörben, alaposan ki is oktatott.
„A Magyar Nemzet újságírója nem jelenik meg kismotoron a riport helyszínén, mert lejáratja a lapot. Villamoson mehetsz, két keréken soha, amíg itt dolgozol!”
Életem megkülönböztetetten szép ajándékaként néhány éven át éppen a Magyar Nemzetnél dolgozhattam együtt akkor már veterán újságíró apámmal, Dernői Kocsis Lászlóval, aki az 1920-as évek közepétől haláláig, 1971-ig gyakorolta folyamatosan a közéleti tollforgatást. Azt pedig Mihályfi főszerkesztői parancsaként élhettem meg, hogy 1963-ban két nyomtatott oldal megtöltésével bízott meg éppen kettőnket: apáról és fiúról kellett írnia apának és fiúnak. Apámnak az apáról, Korbuly Józsefről, nekem a fiáról, az akkor éppen Kossuth-díjjal kitüntetett Korbuly Jánosról.
Apám úgy oldotta meg a feladatot, hogy a magyar ipar történetében meghatározó Korbuly család történetét foglalta össze, élén a nagy iparteremtő dinasztia megalapítójával, Józseffel, aki még a 19. században feltalálta és kidolgozta a Korbuly-féle csapágyat, amelynek titka, hogy „az alsó és felső csapágycsésze zárt tokban kapott helyet. A tok körüli házban tárolt olaj végezte a csapok kenését. A ház és a tengely közötti hézag, bőrös tömítéssel volt lezárva, hogy az olaj ne tudjon kifolyni, illetve az olajba ne kerülhessen szennyezés kívülről”. Ez a tömítés az elődje volt a jelenlegi Simmering- vagy Goetze-tömítéseknek, és az 1878-i párizsi világkiállítás kitüntetettjeként hódít mindmáig az óceánon innen és túl. Egyébként pedig 10 gyermek apja volt, közte Károlyé, aki Kandó Kálmánnal közösen készítette el az első villamos hajtású mozdonyt, mielőtt a Weiss Manfréd gyár vezérigazgatója lett.
Jómagam gépészmérnök fiáról, Jánosról készítettem riportot, aki számos találmányáért és gyakorlati munkásságáért kapott Kossuth-díjat. Az ő irányításával készült el a még Weiss Manfréd Csepeljén az első, hazai, kétütemű motor a Magyarországon gyártott az első személy- és tehergépkocsikhoz. 1933-tól az összkerék-meghajtású terepjáró gépkocsi és a V4 jelű harckocsi prototípusának tervezését irányította. 1948 után pedig már Kispesten tervezett és gyártott a Vörös Csillag Traktorgyár főmérnökeként traktorokat, dömpereket, majd ő irányította az akkor világszínvonalat diktáló összkerék-meghajtású traktortípusok tervezését.
Mihályfi azért íratott két cikket is a Korbulyokról, mert tudta: János Kossuth-díját az ominózus harckocsi és az egész família „pettyes” múltja miatt gáncsolták el hosszú éveken át. Sorok között megíratta velem ezt is.
Ahogyan személyesen megtoldotta a Germanus Gyuláról írt cikkemet azzal, hogy a világhírű orientalistánk „nem Kossuth-díjas”. S tette ezt arra hivatkozva, hogy „ami fontos, azt minél több embernek tudni kell, ha kényelmetlen, ha nem”…
Utolsó feladatomat egyébként Mihályfi Ernővel kapcsolatban a feleségétől kaptam, 1972-ben, a főszerkesztő halálakor.
„Talán nem is tudja, hogy elment. Lefeküdt miközben készült a másnapi szerkesztőségi értekezletre. Nem ébredt fel többé – mondta Filó, a kitűnő grafikusművész. – Te közöld azokkal, akikkel kell, hogy Mihályfi már nem él. Én nem tudom megtenni…”
1988-ban – tehát a „régi átkos” legvégén – emlékkönyv jelent meg az akkor 50 éves Magyar Nemzetről. Abban leltem rá Kaján Tibor karikatúrájára: mintha Pethő Sándor szelleme mellett Gárdonyi Géza örökigazság-gondolata is irányította volna a kezét, amikor rajzolta, emlékeztetve mindnyájunkat, hogy „Aki történelmet olvas, mindig a sorok között olvasson”. A rajz segítségével az akkor már felnőtt korú tisztelt olvasó összefoglalhatott az agyában öt évtizedet: ő is, az újság is átélte, túlélte Hitlert, Horthyt, Szálasit, Sztálint, Brezsnyevet…
Szűken számolva is hét rendszerváltáson van túl most, 75 évesen a Magyar Nemzet. 2010-től az Orbán-kormányhoz nagyon-nagyon közel álló napilap. Ebbe a politikai gúzsba belegyömöszölve kellene teljesítenie ma az örökölt örök kötelezettséget; hitelesen tájékoztatni az újságban, amelynek Magyar Nemzet a címe…
Súlyos a teher. De mikor volt könnyű a Magyar Nemzeté? És lesz-e valaha?
Sajtósors. Ecce diurna!?
http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Nemzet
http://hu.wikipedia.org/wiki/Peth%C5%91_S%C3%A1ndor
