(Írta: Bodnár Zoltán) „Csekély vigasz, hogy nem értenek hozzá” – mondta Parragh László a Magyar Nemzeti Bank inflációkezeléséről, végső soron monetáris politikájáról. (A nyitó képhez: Pápai Gábor rajza.)

Irigylésre méltó bátorságra vall, ahogyan az egykori bukott csempekereskedő a jegybanki vezetőkről – köztük kedves feleségéről –, és persze a jegybank szakmai stábjának alkalmasságáról nyilatkozik.

Nem értenek hozzá, hiszen nem látták, amit „makrogazdasági nézőpontból” látniuk kellett volna, s amit Parragh meg az Iparkamara már 2019-ben látott, hogy tudniillik elindult egy inflációs nyomás, a nyersanyagárak, a zöldátállás, stb., s abban a pillanatban, ha elindul egy erőteljesebb kereslet, az föl fogja hajtani a inflációt.

Valóban, 2019-ben a hazai infláció jóval meghaladta az uniós átlagot, bár nem a zöldátállás vagy a nyersanyagárak, hanem a Nagy Márton-féle „magas nyomású gazdaság” agyréme miatt. Az MNB pedig nem lépett semmit. Miért is tette volna, ha egyszer 2019-ben az infláció mindvégig a 3%-os cél közelében, illetve a 2–4%-os toleranciasávon belül maradt? A 2020. januári, februári számok – 4,7%, 4,4% – már figyelmeztetőek lehettek, még akkor is, ha abban egyszeri, év eleji áremelési hatás is volt, a szükséges lépés aligha a 0,9%-os jegybanki alapkamat megemelése, sokkalta inkább a növekedési hitelprogramok leállítása lett volna. Ha viszont ezt tették volna, akkor a Kamara tiltakozott volna a leghangosabban, hogy a jegybanki lépés megfojtja a bimbózó gazdasági növekedést.

A 2020. év nemcsak a gazdasági növekedés visszaesése, hanem az infláció csökkenése jegyében telt el, s az csak 2021 áprilisára kapott új erőre a kormány „gazdaságmentő” – helyesebben „oligarchamentő” – programjainak, válságkezelésnek átkeresztelt pénzszórásának következtében.

Látva a már 5,3%-os inflációt 2021 júniusában, indította el az MNB a kamatemelési ciklusát, kicsit bátortalanul, kicsit tanácstalanul, hol 15, hol 30 bázispontot emelve, hogy aztán 2022 januárjától, a kormány eszelős, szavazatvásárló „helikopterpénze” láttán, nagyobb sebességre váltson. Pedig hát Parragh nem gondolja, hogy ez olyan ördögtől való lett volna, és hogy emiatt kellene azt mondanunk: elindult az inflációs pálya. Végtére is, nagyjából 1600 milliárd forint kiosztása a háztartásoknak nincs ám semmilyen hatással a keresletre, az importra, a fogyasztásra, következésképpen az inflációra, a külkereskedelmi mérlegre, árfolyamra.

Legalábbis a Parragh-féle új közgazdaságtan szerint.

Lám, midőn Matolcsy végre felhagy az unortodox közgazdaságtannal, Parragh újra meghirdeti azt.

Ha a kormányzati pénzszórás nem hatott az inflációra, akkor csak más külső okok miatt emelkedhetett az, nyilván a február végén kitört orosz–ukrán háború hatását éreztük már 2022 januárjában is. Akárhogyan is, a jegybank későn tette meg a lépéseit, elsődlegesen későn kezdett kamatot emelni.

A magas jegybanki kamat persze nagy jegybanki veszteséget okoz. Az MNB tehát emelte a kamatot, lihegve futott a meredek hegyoldalon egyre feljebb hágó infláció után, egyre tetemesebb veszteséget halmozva fel. Tavaly még csak 402 milliárdot, az idei első félévben már közel ezer milliárdot, s lesz az még az év végére akár kétezer milliárd is.

A tudós kamarai elnök döbbentem állapítja meg, hogy amióta forint van Magyarországon, a Magyar Nemzeti Bank még soha nem vesztette el a saját tőkéjét. (Van az úgy, hogy az ember egyszer elveszti a szüzességét.) Most meg nincs neki. „Kötvényei vannak, tartozásai vannak, megtakarításai vannak, de a tőkéjét elvesztette.” Izgalmas, új, mondhatnánk unortodox gondolatok. Eddig úgy tudtuk, a jegybanknak eszközei és forrásai vannak. (Vajon hol, melyik bankban tartja a megtakarításait az MNB, vagy talán állampapírban, és akkor a több mint háromezer milliárd forintnyi állampapír-állománya a jegybank megtakarítása lenne, netán szép kötegekben készpénzben a trezorban vannak a megtakarítások? A párnacihában azért csak nem!)

Bizony, ha az MNB piaci szereplő lenne, akkor ezzel a tetemes veszteséggel már csődben lenne. Ezt jól látja Parragh, aki szerint csak azért nincs csődben, mert mögötte ott van a költségvetés.

Vagy talán mégsem.

Parragh szerint a veszteséget elhatárolják, módosítják a jogszabályt, öt évre szétterítik majd, és nagyon reméli, hogy öt év alatt nem lesz egyetlen havária-helyzet sem, amikor megint csak veszteséget kell majd kezelni. Rossz hírem van, Elnök úr: lesz! Bizonyosan lesz ilyen helyzet 2024-ben, 2025-ben és talán 2026-ban is.

Ez bizony nagy baj lesz, mert Parragh szerint már így is drágábban, nehezebben fogunk hitelhez jutni, ezt 10–15 évig fogjuk fizetni, mi adófizetők. Hogy ki is itt a „mi”, ki fog drágábban hitelhez jutni, az nem egészen világos. A jegybank főszabályként nem vesz fel hitelt, sem olcsón, sem drágán. A Magyar Állam vesz fel hitelt az Adósságkezelő Központ útján.

Parragh azt is tudni véli, hogy hová lett ez a várható kétezer milliárd. Szerinte külföldi befektetők zsebében van. Elgondolkodtató. A veszteséget az MNB irányadó eszközének magas kamata okozza. Az egynapos betéti gyorstenderen a belföldi bankok helyezhetnek el betétet a jegybanknál, külföldi befektetők nem.

Ami a jegybanknál veszteség, az persze valaki másnál nyereség. Leginkább a hazai bankoknál, amik átmenetileg felesleges pénzeszközeiket a szépen kamatozó egynapos betétben helyezték el naponta. És legalább ennyire haszonélvezői voltak a jegybanki veszteséget okozó magas kamatnak azok a NER-oligarchák, akiknek cégei 1,5–2-es kamaton kaptak a jegybank által refinanszírozott hiteleket – vagy amelyek kötvényeit vette meg az MNB –, s aminek átmenetileg fel nem használt részét magas kamatra a kereskedelmi bankoknál helyezték el vagy állampapírba fektették.

Nem utolsósorban nyert a költségvetés, aminek több mint háromezer milliárd forintnyi állampapírját vette meg az MNB a múlt években, ezzel rendkívüli keresletet támasztva az állampapírok iránt, sokáig alacsonyan tartva ezzel a kamatjukat. Nyertek persze a külföldi befektetők is, akik a külföldi állampapírokhoz képest magas kamatozású hazaikat vettek – szerény árfolyamkockázatot vállalva.

Szóval, elégettük a pénzt – mondja Parragh bármit is jelentsen ez. (Leginkább egyébként itt nem jelent semmit.)

De nem baj, mert amint megtudhattuk az Elnöktől, ha valami történik is, „a jegybank mindig tud forráshoz jutni a nemzetközi piacon, sőt a hazai piacon is egyre erőteljesebben jelen van. Csak az a kérdés, hogy mennyiért, amit majd vissza kell fizetni – és a kamataival együtt kell visszafizetni… évtizedes távlatban” Valamit hallhatott talán Parragh otthon vacsora közben a Monetáris Tanács-tag feleségétől, deviza-swapról, IMF-kvótáról, de szemmel láthatóan nem áll össze a fejében a kép. Csak szavak jönnek ki a száján, amiknek egyenként persze van jelentésük, de így ilyen és hasonló mondatokba fűzve semmi.

Azért, hogy a minapi „Egyenes beszéd”-ben felénekelt gondolatfüzérre – melynek végighallgatása csak erős idegzetűeknek, krónikus alacsony vérnyomásban szenvedőknek, netán drog vagy alkohol hatása alatt állóknak ajánlott – feltegye a koronát (sic!), Parragh azzal a forradalmi gondolattal állt elő, hogy ekkora veszteség mellett egyszerűen törvénnyel el kellene venni az MNB felesleges ingatlanvagyonát. Hogy ez a lépés hogyan csökkentené is a jegybanki veszteséget vagy a negatív saját tőkét, az titok maradt, az ötlet viszont nagyon is építő, hiszen a konfiskálandó balatoni konferencia-központot vagy a várbeli palotát megveheti majd a Tiborcz gyerek, igaz kissé nyomott áron, és még a terveztetéssel, engedélyeztetéssel, építéssel sem kell bajlódnia.

Kisstílű gondolat, alig félmilliárd forint. Merjünk nagyot álmodni – Orbán amúgy is azt szereti –, vegye el az állam az MNB aranykészletét, az már mégiscsak valami, a kis aranyrudacskákat a gyerek is használhatná majd építőkockaként, ez ráadásul kifejezetten zöld gondolat lenne, nem kell hozzá erdőt irtani, fákat kivágni, mint a fa építőjátékokhoz.