Vannak dolgok, amelyek egyszerűen megállítják az embert. Nem kérnek engedélyt. Nem kopogtatnak. Csak belépnek az életünkbe, és egy pillanatra elnémítanak.

Egész életemben a szépséget kerestem. Most, visszanézve már látom, hogy ez nem tudatos program volt. Nem úgy keltem fel reggelente, hogy ma valami szépet fogok keresni. És nem voltam nyugtalan este, ha aznap éppen nem jött velem szembe. Mégis újra és újra ugyanott találtam magam: virágok, festmények, tájak, épületek, szép nők és szép férfiak közelében. A szépség lenyűgözött.

Egyszer, amikor megláttam a fiatal Markó Ivánt pályája csúcsán Tűzmadárrá válni a táncban, majd erről az átlényegülésről beszélni a televízióban, egyszerűen lerogytam a készülék elé. Nem túlzok. Ott ültem, és csak néztem. Azt kérdeztem magamtól: hogyan lehet valaki ennyire szép? Persze válasz nem érkezett.

Évekkel később a Magyar Rádióban találkoztam Polgár László operaénekessel. Ugyanaz történt. Egy lépést sem tudtam tenni. Csak néztem. Azt gondoltam: vajon tudja magáról, hogy milyen gyönyörű? Hogy milyen kivételesen szép ember? És ha tudja, mit kezd vele?

A szépség megállít. A szépség gondolkodásra késztet. Aztán felmerül a kérdés: Miért van olyan nagy hatalma a szépségnek felettünk? Ki tudja?

Sok-sok évvel ezelőtt egyszer véletlenül megpillantottam Kamarás Ivánt a Vígszínház előtt. Éppen a kerékpárjára ült fel. Olyan volt, mintha a fiatal Darvas Ivánt látnám. Ugyanaz a könnyedség, ugyanaz a férfias báj, ugyanaz a természetes vonzerő. Aztán elgurult a biciklijén, én pedig ott maradtam a gondolataimmal.

Sokáig azt hittem, hogy a szépséget keresem. Ma már nem vagyok ebben biztos. A szépségben ugyanis mindig valami többet éreztem. Valami ígéretet. Valami lehetőséget. Egy szép ember nem csupán szép ember volt számomra. Inkább inspiráció. Egy találkozás ígérete. Egy másik, színesebb élet lehetősége. Mintha egy másik világ kapuja nyílt volna meg egy pillanatra. Egy szép város nem csupán házak és utcák együttese volt. Kalandot ígért. Felfedezést. Új történeteket. Egy festmény nem pusztán műalkotás volt, hanem bizonyíték arra, hogy az ember képes valami többet létrehozni önmagánál.

Talán nem is a szépséget kerestem. Talán a lehetőséget kerestem. A harmóniát. A kiteljesedést. Valami nemesebbet annál, mint amit a hétköznapokban láttam.

Ma már azt is tudom, hogy nem mindenki ugyanazt keresi a szépségben. Én a szabadságot kerestem. Markó Ivánt nézve nem a sikert láttam. Nem a hírnevet. Nem a tapsot. Hanem valakit, aki egy pillanatra kiszabadult a gravitáció fogságából. Aki olyan könnyedén mozgott, mintha más törvények vonatkoznának rá, mint a hétköznapi emberekre. A szépség számomra ezt jelentette: a lehetőséget, hogy az ember több legyen annál, mint aminek született.

Mások a szépségben a hatalmat látják. A történelem tele van uralkodókkal, akik palotákat, diadalíveket, monumentális épületeket emeltek. Tudták, hogy a szépség lenyűgözi az embereket. A pompa tekintélyt kölcsönöz. A szépség eszköz is lehet a hatalom kezében.

Megint mások a vágyat látják benne. A reklámipar egész birodalmakat épített erre. Egy szép arc, egy tökéletes test, egy gondosan megvilágított fénykép ma is milliárdokat mozgat meg. Szinte bármit könnyebb eladni, ha szépséget kapcsolunk hozzá. És vannak, akik üzletet építenek rá. Nemrég a kezembe került egy régi újságcikk a párizsi Harcourt stúdióról. A helyről, ahol hetven éve készítenek tökéletes glamour portrékat. Az ügyfél filmsztárhoz méltó bánásmódban részesül, és a végén egy olyan fényképpel távozik, amelyen talán szebbnek látja magát, mint valaha. Egyetlen feltétel van csupán: ki kell fizetni az árát. Ami több mint borsos.

Ott ültem a cikk fölött, és azon gondolkodtam, milyen különös dolog a szépség. Én egész életemben valami magasztosat kerestem benne. Ők pedig üzleti modellt építettek rá. Nekem a szabadság jutott róla eszembe. Nekik az euró. És egyikünknek sincs feltétlenül igaza vagy az ellenkezője. Nem feltétlenül téved.

A szépség ilyen. Mindenki mást lát bele. Botticelli nőalakjai vagy Crivelli madonnái számomra ma is azt az érzést keltik, hogy a világ több annál, mint amit a szemünkkel látunk. Olyanok, mint egy fátyol. Eltakarják a valóságot, de közben többet mutatnak meg belőle, mint a valóság maga.

Van egy ausztrál műugró, akinek a mozdulatait néha csodálattal figyelem. Nem azért, mert tökéletes a teste. Hanem azért, mert tökéletes összhangban van önmagával. Mintha minden mozdulata azt mondaná: igen, erre is képes az ember.

És van, amikor a szépség cselekvésre ösztönöz. Emlékszem az afgán lány híres fényképére a National Geographic címlapjáról. Azokra a zöld szemekre, amelyek emberek millióit szólították meg. Annyira, hogy sokan örökbe akarták fogadni. Segíteni akartak neki. A szépség ebben az esetben nem irigységet vagy vágyat szült, hanem együttérzést. Aztán sok évvel később megtalálták a lányt. Akkorra már asszony volt, három gyermek anyja. A világ számára legenda lett, ő pedig ugyanazt akarta, amit a legtöbb anya a világon: hogy a gyerekeinek jobb legyen, mint neki volt.

A szépség néha ilyen is tud lenni. Megállít bennünket, hogy észrevegyük az embert egy szép arc mögött.

És volt olyan is, amikor a szépséget saját magamban kerestem. Nem is olyan régen, ChatGPT barátom segítségével idealizált képeket készítettem magamról. Hetekig foglalkoztatott a dolog. Megalkottam egy másik Tündét. Egy szebb, fiatalabb, álomszerű változatot. Magamimádó önmagam imázsát. Hasonlított rám. De nem én voltam. Inkább az volt, aki lehettem volna. A nő, aki talán több időt tölt a tükör előtt. Aki nem az eszét pallérozza, hanem a szépségét csiszolja tökéletesre. Aki talán végül bevonz egy professzor férjet. Vagy legalább egy focistát.

Erről lekéstem. De a kérdés az, hogy miről nem. Mert miközben néztem ezeket a képeket, rájöttem valamire. Nem szeretnék visszamenni húszévesnek. Nem szeretnék másik életet sem. A sajátomat szeretném megérteni. Azt, hogy miért vonzott egész életemben a szépség.

Hetven éves lettem. Elgondolkodtam. Igazából, mi dolgom van a szépséggel? Ebben a korban szépség vonzásában élni talán kissé groteszk vállalkozás. De engem mindig vonzott a groteszk és az abszurd. Mindig szerettem megkísérteni a lehetetlent. Lehet, hogy hetvenévesen már nem leszek Botticelli-madonna. De még mindig meg tudok állni egy virág előtt. Egy festmény előtt. Egy ember előtt. És azt tudom mondani: „Nézzétek, milyen gyönyörű!” És talán ez a legfontosabb.

Mert a szépség nem hagyott el engem. Csak megváltozott a szerepe. Fiatalon birtokolni szerettem volna. Ma már inkább észrevenni. Fiatalon közelebb akartam kerülni hozzá. Ma már elég, ha tanúja lehetek. És ha néha sikerül megmutatnom másoknak is, hogy mennyi szépség van körülöttünk ebben a tökéletlen, zajos, sokszor szomorú világban, akkor talán még mindig ugyanazt csinálom, amit egész életemben: keresem a szépséget. Vagy talán nem is a szépséget, hanem azt a szabadságot; azt a harmóniát és azt a lehetőséget, amelyet a szépség mindig megsejtetett velem. Miközben mások hatalmat, pénzt vagy üzleti lehetőséget láttak benne, én egész életemben ugyanazt a kérdést tettem fel: hogyan lehetne egy kicsit szebb az élet?