Az újságíró Kulcsár Istvánt hazánkban és a határainkon túl szinte mindenki ismerte, a könyvírót pedig – immár a 18. kötete megjelenése után – majdnem mindenki ismeri. Azért csak „majdnem”, mert a televízióval, de még a rádióval is nehéz felvenni a versenyt, azokban pedig ő napi szereplő volt.

A most 91 esztendős szerzőnk jó pár évtizeddel ezelőtt a rádió és a tévé által vált közismertté és népszerűvé. Az idő múlásával, emlékei megörökítése céljából egyre gyakrabban nyúlt a tollhoz, illetve a számítógép billentyűihez – és jól tette!

Legújabb kötete, az Atlantic Press Kiadó gondozásában megjelent, 250 oldalas Amerikából jöttem címe azért némileg becsapós – mert korántsem csak az ottani emlékeit veszi sorra. Alcímének (Önéletrajzi szilánkok) megfelelően sok évtizedes pályafutásának számos fejezetével megismerkedhet az olvasó. Az egyesült államokbeli emlékei mellett megérdemelt terjedelmet kapnak az „orosz ügyek”, ezeken belül is a Szovjetunióban megélt egyetemista, majd tudósítói esztendők. Jó néhány sztori visszaköszön régebbi könyveiből, de az vesse rá az első követ, aki nem olvassa szívesen többször is ezeket az általában derűs-mulatságos, de mindig találó megfigyeléseket. Előző köteteihez hasonlóan most is rokonszenvvel ábrázolja a „kisembert”, az átlagpolgárt, legyen szó oroszról vagy amerikairól.

A magyar olvasók többsége számára az ötvenes-hatvanas évek már történelem. Annál érdekesebb lehet a fiatalabb korosztályok tagjainak megtudni, hogy a „békeharc” nem újkeletű megfogalmazás, a „békepap” létezett, mi volt a feladata a Lenin Intézetnek, a személyi igazolvány régen könyvecske volt, mi célt szolgált a szakérettségi – és így tovább. A régi idők szókincse külön fejezetet kapott – megérdemelten. Hasonlóképpen a nyelvtanulás fontosságára konkrét, többnyire derűs példák felsorakoztatásával irányítja rá minden korosztály figyelmét.

Rendkívül érdekes az a fejezet, amit a diplomácia világában, ezen belül is a magyar külkapcsolatok (olykor szó szerinti) bonyolításában külpolitikai újságíróként említésre érdemesnek ítélt. A negyvenes évek végétől többnyire személyes ismerősökként mutatja be a fontosabb szereplőket: minisztereket, nagyköveteket, szóvivőket, „kétkezi” diplomatákat, akikkel összehozta a tudósítói munka – vagy a véletlen szerencse. Külön részletezi a rendszerváltást követő három – különböző politikai beállítottságú – tárcavezető: Jeszenszky Géza, Kovács László, illetve Martonyi János ténykedését, s nosztalgiával állapítja meg, hogy e politikus szakembereknek a kapcsolatát a sajtóval és munkatársaival pozitív, legalábbis korrekt viszony jellemezte. Ez a véleménye a későbbiekben elhalványul, 2010 után pedig meg is szűnik…

Kulcsár az előző években, évtizedekben megjelent írásainál bővebb terjedelemben számol be saját élettörténetéről, ami maga is önálló regény lehetne. Dédszülőkig visszamenően betekintést nyerhet az olvasó nemcsak a családi, de a baráti kör sokszor derűs, de legalább annyiszor borús, sőt drámai mindennapjaiba. Gazdag arisztokratáktól szegény zsidókig számos rokont és ismerőst vonultat föl az Amerikából jöttem oldalain.

Kulcsár István a sajtóban híres példát adó precizitásáról, és a pontosságra, hitelességre törekvés íróként is jellemzi. Hosszú ideig szerkesztette az első és legrégebb óta funkcionáló újságíró-szövetség, a MÚOSZ lapjában a hibákat kipellengérező rovatot, a slendrián zsurnaliszták rémét. A tömérdek adat, ami legfrissebb könyvében most felbukkan, ezúttal sem megy az olvasás örömének rovására. (Legfeljebb a minden kákán csomót kereső szemléző jegyzi meg, hogy a szovjet párt nevezetes XX. kongresszusát – a „titkos” Hruscsov-beszéddel – nem 1952-ben, hanem ’56-ban rendezték, de ez minden bizonnyal sajtóhiba csupán…)

A befejező részben Kulcsár néhány személyes ismerősét, barátját külön is részletesebben bemutatja – valamennyi élettörténet egy-egy külön könyv megírását indokolná. Ez még akkor is helytálló, ha az utolsó fejezet a derűs oldalak után szomorú véget ér. No, majd a következő kötetben…