A rendszerváltás idején nagy népszerűségnek örvendett egy új hetilap: a Reform. Szerzőinek a főszerkesztő azt is elnézte, hogy álneveket használnak, miután „anyahajójuk” több esetben zokon vette, hogy egy bulvárlapba is írogatnak… Cikkünk szerzője – egy évvel előtte még a Népszabadság berlini tudósítója – is Újvári Flóriánként jegyezte alábbi írását, amely a Reform 1990. június 29-i számában igyekezett tájékoztatni az olvasókat az egyesülés felé tartó Németország egynémely problémáiról…
«Visszasírom a falamat… vagy legalábbis követelem, hogy állítsák fel azt az NDK keleti határainak mentén.» Állítólag ilyesmiket mondogatnak a dohogó nyugat-berliniek, miközben a Kelet-Európából érkező külföldiek – elsősorban lengyelek áradata zúdul rájuk nap mint nap. A város üzleteiben nem lehet tőlük mozdulni, a bevásárlókocsikat púpozva megrakják, és így a fogyasztói társadalomban korábban ismeretlen áruhiányt idéznek elő. S hogy mindehhez a pénzt megteremtsék, úton-útfélen árulják a magukkal csempészett javakat a háziszalonnától a vodkáig. Terítékre kerül emellett az „élő áru” is: a tiergarteni park vagy a Kurfürstenstrasse strichelő hölgyei veszélyes konkurenciát kaptak a Polskikkal vagy éppen Polonézekkel ideszállított „szaktársnők” személyében – nincs is éjszaka visítozás és verekedés nélkül. A rendőrség akciói, amelyek a KGST-módra megkergített „szabad piacgazdálkodás” felszámolására irányulnak, gyakorlatilag rendre eredménytelenül végződnek. Ráadásul az U-Bahn, a nyugat-berlini földalatti is megsínyli az új keletű utazóközönséget, miután a jegyárusító automaták a bilétát kiadják a 25 zlotys lengyel pénzérme ellenében is, ami átszámítva még egy pfenniget sem ér.
Nyugat-Berlin népszerűségét a lengyelek számára elsősorban földrajzi közelsége motiválja, másodsorban pedig az, hogy ide korábban sem kellett vízumot váltaniuk. Természetes hát, hogy – különösen a korlátozás nélküli utazási lehetőség varsói bevezetése óta – naponta ezrével, a hétvégeken tízezrével keresik fel a lengyelek az ő kis „háztáji” Nyugatukat. A legfrissebb adatok szerint mára már havi 800 ezerre nőtt az idelátogató kelet-európaiak száma. Sok a cseh és még több a román. Ám míg az előbbiek bevásárolnak és visszaindulnak, az utóbbiak politikai menedékjogért és letelepülési, munkavállalási engedélyekért ostromolják a hatóságokat. (Az egyik legnagyobb trükköt épp két romániai „koldusasszony” esetében látta-tapasztalta e sorok írója. Ők ugyanis a perselynek szánt papírdoboz mellé a következő – kifogástalan németséggel megfogalmazott – feliratot tették: „Adományokat kérünk vonatjegyre, vissza akarunk utazni Romániába.” Hullott is a pfennig, mint a májusi eső…)
Nyugat-Berlin egyébként mindig is menedékjog-vadászok Mekkája volt. Palesztinok, etiópok, biafraiak, irániak, tamilok, vietnamiak és még ki tudná felsorolni hányfajta nép fiai és lányai jöttek ide, hogy a fejlett kapitalizmus paradicsomába átzsilipeljék magukat. Korábban az NDK hatóságai szemet hunytak a népvándorlás felett („minél rosszabb a Nyugatnak, annál jobb nekünk”), a nyugat-berliniek pedig – akik amúgy is naponta érintkeznek az ott lakó 250 ezer törökkel és egyéb nációk szülötteivel – egyre ingerültebben vették tudomásul a történelem által rájuk mért szerepet. Az ellenszenv nyilvánosan is demonstráltatott, midőn a legutóbbi helyhatósági választásokon az újfasiszták százezer szavazatot lapátoltak össze Nyugat-Berlinben
A német egység közeledtével – s különösen a valutaunió júliusi beköszönte előtt – „keményített” az NDK is. Megszigorították a keleti határok ellenőrzését lekapcsolják az üzletelőket és árujukat. Így azután – mivel Ulbrichték és Honeckerék annak idején a „testvérországok” határait megkímélték drótkerítéseiktől – most szabályos embercsempészet bontakozott ki a cseh–német határvidéken: ezer DM az ára egy „átdobásnak”.
Nyilván mindez ellen tiltakoznak azok a nyugat-berliniek, akik – egyre többen – megveszik és felveszik a legújabb T-Shirt-öt, vagyis pólóinget, amelynek angol felirata (hogy az is értse, aki csak ezt a nyelvet érti): I want my wall back!, vagyis – kissé költői fordításban – visszasírom a falamat…