Cikkünk szerzője több mint fél évszázada interjúvolta meg híradós kollégáját, Pásztor Ferencet a Magyar Televízió akkor műsoron futó riportsorozatáról. Az írást azután a sokáig népszerű hetilap, az Ország-Világ tette közzé 1970. március 25-én. A fényképeket a stáb operatőre, Zih Béla készítette.

«A magyar televízió eddigi legnagyobb külföldi vállalkozása az a tízrészes sorozat, amely Pamir ’69 címmel fut a tv műsorán. Száz napon keresztül filmezték a magyar tévések – Pásztor Ferenc szerkesztő-rendező, Zih Béla operatőr és Szabó István (gyártás- és gépkocsivezető – a szerző megjegyzése) – a Szovjetunió távoli vidékein élő magyar veteránokat, hangszalagra vették az ősz harcosok visszaemlékezéseit, az üzeneteket itthoni barátaiknak, hozzátartozóiknak. Harmincezer kilométert tettek meg gépkocsin és repülőgépen, kerékpáron és lovon, hajón és csónakon, szamárháton és gyalog. Tizenkét kilométer hosszú filmszalag őrzi az emlékeket. Jártak a kozák falvakban és a Kaukázus bércei között, megcsodálták Baku olajkút-erdejét, Buhara és Szamarkand műemlékeit, a „világ teteje”, a Pamír hétezer méteres csúcsait. A zsúfolt program eredményes lebonyolításához nélkülözhetetlen segítséget nyújtott a Szovjetunió Központi Televíziója. Mindezt a film szerkesztő-rendezőjétől. Pásztor Ferenctől tudtam meg egy vasárnap délutáni beszélgetésünkön. Szó szót követett, mígnem bekövetkezett a hóhér akasztása – Pásztor Ferencből, a tv-riporterből riportalany lett.

Öreg huszár – nem vén huszár

– Mi volt az út végcélja?

– A Pamír Ala-Tau gleccseréig jutottunk el – mondta Pásztor Ferenc –, meg is másztuk, magunkkal cipelve a filmfelvevőt, a magnetofont és az alpinizmushoz szükséges különféle köteleket. Ezért a huszonnégy órás túráért a gleccseren felfelé ötezer méteres magasságig sokan megirigyelhetnek bennünket. De úticélunk tulajdonképpen Szovjet-Közép-Ázsia volt, ahol ötven éve magyar vöröslovasok vonultak a sivatagon keresztül, hogy Kolcsak hadseregének déli szárnyára támadva tehermentesítsék a volgai frontszakaszt. Leírhatatlan volt az örömünk, amikor Frunzéban és Szamarkandban találkozhattunk néhány egykori huszárral. Majercsik Sándor, Nagy Bertalan, Adler Mihály, Nadbali János, Bócz Károly – valamennyien közelednek már a nyolcvan felé, de a közös emlékektől szinte megfiatalodtak. Hogy ez mennyire nem szóvirág, arról tanúskodnak a róluk készült filmkockák. Bár, őszintén szólva, nem mindent örökíthettünk meg, mert az öreg huszár nem vén huszár – és azok közül a pajkos nóták közül, amelyeket nekünk elénekeltek és amelyekre valaha Frunze „Mihályt” tanították, a „Nagyságos kisasszony fölmászott a fára” kezdetű dal volt a legszolidabb…

– Milyen ma az egykori csaták színhelye?

– Homok- és kősivatagot most is látni az Aral-tó környékén. De a tóba ömlő két nagy folyó, a Szir-Darja és az Amu-Darja vizét hatalmas tárolókban gyűjtik a forró nyári hónapokra, így biztosítják a szűzföldek folyamatos öntözését.

– A szűzföldekről egy időben sok és nem mindig kedvező szóbeszéd keringett idehaza. Voltak „szakértők”, akik állították, hogy a kazahsztáni sztyeppekkel törököt fogott a szovjet mezőgazdaság. Én csak annyit mondhatok, hogy nekünk is jól jönne ilyen „török”. A terméseredményekre és az ott élők vendégszeretetére egyaránt jellemző az az ajándékul kapott húszkilós mézédes dinnye, amire késsel vésték rá, hogy „éljen a szovjet–magyar barátság”. Amikor pedig a farhad-sirini szovhozban tett látogatásunkról indultunk vissza, mikrobuszunk minden szabad zugát megpakolták abból a szőlőből, amelynek venyigéjét Magyarországról hozták.

Riporter a lovon

– Ez az a busz volt, amellyel Budapestről indult az expedíció?

– Nem, ahhoz már Poltavában hűtlenek lettünk. Egyébként itt használtunk először más közlekedési alkalmatosságot, éspedig lovat. No, nem valamelyik úti célpont eléréséhez, sokkal inkább egyik legérdekesebb riportalanyunk szóra bírásához. Venjamin Venjaminovics Ivanov hetvenegynéhány éves kubányi kozák, a Voszhod állami lógazdaság igazgatója, először formálisan ki akart dobni bennünket, amikor a riport céljából beállítottunk. Végül látva, hogy némi makacsságért mi sem megyünk a szomszédba, ránk förmedt: 

– Nem bánom! Legyetek holnap hajnali négykor a majorban!

A szokatlan időpontban percnyi késés nélkül megjelentünk a lóistállónál. Kaptunk egy-egy kozákruhát, kucsmával, köpennyel, még a patronok is a helyükön voltak. Nem sokat értve a dologból, magunkra húztuk a „szerelést”. Zavarunk azonban félelembe csapott át, amikor három felszerszámozott paripát vezettek ki az istállóból. Én katonakoromban már ültem lovon, de ez jó pár éve volt, két kollégám pedig kifejezett borzongással mászott fel a nyugtalanul fészkelődő jószágokra. Mikor mindannyian nyeregben voltunk, megjelent interjúalanyunk. A hajnali napfényben csillogó, kopaszra borotvált fejével, fenséges harcsabajuszával, egy atamánnak dicsőségére váló díszes öltözékében olyan volt, mint Gogol Tarasz Bulbája, vagy valami pogány istenség. Megmustrált bennünket, majd „Utánam!” csatakiáltással elvágtatott a pusztába. Mit volt mit tenni, a nyomába eredtünk. Csodával határos módon egyikünk sem esett le a lóról, és egy kiadós körút után visszaügettünk a majorba. Venjamin Venjaminovics lepattant lováról, bennünket is leszedtek a legények. Az öreg kozák ezután nyájasan reggelihez invitált bennünket, és most már megengedte, hogy kérdezgessünk. Poltavai tévés kollégák nem kis irigységgel mesélték el, hogy Ivanov bácsi huszonöt éve senkinek sem adott interjút.

– Poltavából repülőgéppel folytattuk az utunkat Krasznodarba. Sajnáltuk ugyan, hogy meg kell válni az általunk „Teknőc”- nek becézett gépkocsinktól, amit még itthon alaposan áttanulmányoztunk, ismertük minden porcikáját. A szovjet vendéglátók figyelmességét dicséri, hogy utunk minden állomásán a „Teknőc”-cel megegyező típusú. „Latvija” mikrobuszok vártak ránk. Ezeket azután számokkal jelöltük és a „Teknőc 10″-ig jutottunk el.

– A tízes, úgy látszik, a „Pamir ’69” expedíció kabalaszáma, hiszen ennyi részből áll a filmsorozat is … – Sőt, ennyi fejezetre oszlik most készülő könyvem is. Ahogy közeledett az utazás vége, egyre határozottabban éreztem, hogy a film mellett a megvalósítás körülményei is megörökítésre érdemesek. így a „Pamir ’69” története „Száz nap nyeregben” címmel a Kossuth Kiadó gondozásában előreláthatólag a sorozat befejeződésével egyidőben megjelenik.»

(„Az újságíró arc(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)