Ma már legföljebb a hatvanasok-hetvenesek emlékeznek az 1970-es, 1980-as évek aranyszívű fenegyerekére, az ír nemzetiségű Bob Geldof énekesre, zeneszerzőre, színészre, politikai aktivistára, a The Boomtown Rats nevű zenekar első emberére. Ő volt a Pink Floyd: A fal című filmmusical főszereplője is. Ám ami igazán összeforrott a nevével, munkásságával, alakjával: az a ma negyven esztedővel ezelőtt, 1985. július 13-án megtartott monumentális szuperkoncert az afrikai, etiópiai éhezők megsegítésére. A televíziós közvetítésnek hála több mint másfél milliárd ember látta-hallgatta egyenes adásban, így ez lett az emberiség egyik legnagyobb kollektív eseménye… Bob Geldofról a Magyar Hírlap 1986. július 25-i számában írtam. (A nyitó kép forrása: Sky News, Irish News.)
«Öt penny híján tizenegy fontért adják a londoni Sidgwick és Jackson kiadónál minap megjelent sikerkötetet. Szerzője a különféle segélyakciók (Band Aid, Live Aid, Sport Aid) által világhírűvé vált ír popénekes és -újságíró, Bob Geldof (*1951). Önéletrajzi írás, amely a huszonnegyedik órában hagyta el a nyomdát. Szent Bob (miként a szigetországban becézik) ugyanis – bár tavaly mintegy százmillió dollárt gyűjtött össze a televíziózás történetének eddigi legnagyobb szabású produkciója révén Afrika éhezőinek-nyomorgóinak a megsegítésére – anyagi nehézségekkel küszködik.
Nem éhezik, nem nyomorog Geldof és újdonsült felesége, Paula Yates, valamint két és fél éves kislányuk, Fifi Trixiebell! Csupán megint (tehát nem először eddigi harminc-egynéhány esztendős életében) materiális mélypontra jutott. E nadirról legföljebb ismét csak szerfölött szívós munkával, újabb „világmegváltó” ötlettel lendülhet a zenit irányába. Persze, aki ismeri Geldofot, ezt a nagyra nőtt dublini örök-kamaszt, lelkesedőt és lelkesítőt, keményen szókimondó, időnként már-már kellemetlen fickót, az nem félti őt.
Különösebb megrázkódtatások nélkül sikerült átvészelnie a szigorúnál is szigorúbb, elrettentően bigott katolikus internátust, ahová édesanyja halála után adta be az apja, mert nem bírt a szertelen és nagyszájú tinédzserrel. Bob büszke arra, hogy évfolyamtársai közül egyedül neki „sikerült” végbizonyítvány nélkül távoznia ebből az iskolából. Azonnal Angliába ment, ahol alkalmi munkából tartotta fenn magát. Egy ideig Daphnéval, az ugyancsak nagyra nőtt, félig csöves szőke lánnyal élt együtt, majd pár hónapra Spanyolországba költözött, aztán újra vissza Írországba. A dublini vágóhídon takarított. „… Ott csapott meg először a halál édeskés, undort keltő szaga – írja könyvében Geldof –, amit tíz évvel később, első, nagy, afrikai bevetésem idején újra éreznem kellett. Akkor jártam először Etiópiában.
Az éhség és a hálál övezetében, a Szahelben érlelődött meg igazán a segítés kötelezettsége és elkötelezettsége Geldofban. Amikor az etiópiai Mekelében, az egyik legnagyobb menekülttáborban a szeme láttára haltak meg gyerekek és felnőttek, vagy akik szerettek volna meghalni, hogy végre megszűnjenek kínjaik, nem tudtak, mert egy korty víz, egy csipetnyi szójakása még meghosszabbította az életüket, szenvedéseiket.
Nem tudják ők, hogy karácsony van (Do They Know It’s Christmas) című dalával próbálta meg először fölrázni a közvéleményt, a jóllakott és gazdag, elkényelmesedett Északot. És a maga módján és eszközeivel rádöbbenteni arra, hogy gyors, hatékony, hosszú távon ható segítségre szorul az emberiségnek majdnem a fele. Mindenekelőtt Afrika, de Ázsia, Latin-Amerika is. Úgy kell(ene) segíteni a „mezítlábasokon”, hogy közben ők is segíthessenek önmagukon. Eszközt, szerszámokat, módszert adni nekik, hogy teremtő-termelő munkát végezhessenek. Afrikai útjain tapasztalhatta Geldof, hogy milyen gyorsan, nemegyszer kézen-közön elfolyik az őszinte együttérzéssel nyújtott anyagi segítség. Kezdve azon, hogy miközben egymással vetélkednek a különféle segélyszervezetek, megromlik az éhezőknek szánt élelmiszer. Vagy nincs mivel a rászorulókhoz elszállítani a küldeményeket, vagy éppen a helybéli vezetés önző politikai-hatalmi érdekellentétei akadályozzák a segítségnyújtást. Épp a minap tette közzé jelentését a Római Klub főtitkára, Bertrand Schneider: az emberiségnek több mint a fele, mintegy hárommilliárd ember még mindig éhezik, nélkülöz, mert szegény, nincstelen, őket megsegítendő, évente sok százmilliárd forintnak megfelelő összeg vándorol Északról Délre – nem mindig kellő hatékonysággal. Ez ellen Geldof akciói sincsenek biztosítva.
Milliók életének megmentéséhez, ahhoz, hogy a megszületett csecsemőből felnőtt lehessen, hogy tanulhasson, napjában legalább egyszer jóllakhasson, dolgozhasson – az önsegítés, a talpra állás folyamatának elindításához járult hozzá elévülhetetlen értékű tettével, a Live Aid megszervezésével Bob Geldof. Emlékezetes, egy évvel ezelőtt, tavaly június 13-án 143 ország tévéjének műszaki segítségével mintegy másfél milliárd ember élvezhette világhírű zenészek, énekesek, a pop és a rock csillagainak sok órán át tartott, látványos műsorát. Geldof hónapokon át szervezte az élő segély élő adását. Mintegy 100 millió dollár gyűlt össze a jótékony célra fölajánlott tiszteletdíjakból, önkéntes adományokból. A Time magazin olvasói Geldofot választották meg az év emberének. Még Béke Nobel-díjra előterjesztése is szóba jött.
Az idén a Sport Aid-et szervezte meg Geldof – ugyancsak az éhezők, a nélkülözők segítésére. Csatlakozott akciójához az ENSZ gyermekszervezete, az UNICEF is, és olyan világhírű sportolók, mint Boris Becker, Carl Lewis, Mark Spitz mozgósították tízkilométeres futásra és pénzügyi felajánlásokra a világ közvéleményét. – Közben a Mercury lemezgyár fölborította Geldof és zenekara, a The Boomtown Rats szerződését, mert nem futotta erejükből újabb slágerek komponálására. Olyanokra, mint a szívbe markoló Karácsonyi dal, vagy a We Are the World…
Tiszteletbeli lovaggá ütötte csütörtökön II. Erzsébet angol királynő Geldofot. (Eredeti neve – Robert Frederick Zenon Geldof – azóta hivatalosan: Sir Bob Geldof.) Az eddigi szokás szerint a külföldieknek a külügyminiszter szokta átnyújtani a kitüntetést. Ettől most eltértek Londonban: az uralkodó a Buckingham-palotában rendezett ünnepséggel is kifejezésre kívánta juttatni az ír állampolgár érdemeit. Az egyébként szókimondásáról híres, gyakran kellemetlen fickó július 24-én nem okozott megbotránkozást. Két évvel ezelőtt ugyanis (először és valószínűleg utoljára) alkalma nyílt Thatcher miniszterelnök asszonnyal beszélnie, s kormányfő fejére olvasta a brit kabinet mezőgazdasági politikájának hiányosságait: „Olvastam a The Times-ban, hogy 10 millió fontot költenek a Közös Piac vajhegyeinek a lebontására, miközben a fél világ éhezik. Hát nem nevetséges ez, Mrs. Thatcher?”»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
