Május 14-15-én Pekingben Xi Jinping kínai és Donald Trump amerikai elnök tárgyalt, öt nappal később, május 20-án pedig Xi és Vlagyimir Putyin találkozott a kínai fővárosban. A két csúcs együtt azt jelzi: Kína nem választ Washington és Moszkva között, hanem egyszerre próbálja csökkenteni a közvetlen amerikai feszültséget és fenntartani az orosz stratégiai partnerséget. Ez rövid távon némi kiszámíthatóságot hozhat, de a világrendet nem békülés, hanem a versengés új, rendezettebb szakasza felé tolja.

A két pekingi csúcstalálkozó legfontosabb üzenete az, hogy Kína továbbra is kétpályás külpolitikát visz. Az Egyesült Államokkal a nyílt gazdasági és katonai eszkaláció fékezésében érdekelt, Oroszországgal pedig fenn akarja tartani azt a politikai és stratégiai együttműködést, amely az elmúlt években a nyugati szankciók és a háborús feszültségek közepette különösen felértékelődött.

    Az amerikai-kínai csúcson áttörés nem született, de a találkozó mégsem volt jelentéktelen. A rendelkezésre álló hivatalos és sajtóbeszámolók szerint a felek a kereskedelmi kapcsolatok stabilizálásáról, a kommunikáció fenntartásáról és egy új, kevésbé kiszámíthatatlan viszony kereteiről beszéltek. Kína ezt „konstruktív stratégiai stabilitásként” írta le, miközben a gyakorlati eredmények szerények maradtak. Voltak kereskedelmi jelzések, köztük kínai agrárimport-bővítés és repülőgép-vásárlási bejelentések, de ezek önmagukban nem rendezik a két ország közti alapvető konfliktusokat.

    Ezek a konfliktusok változatlanok. A Tajvan-kérdés továbbra is a legveszélyesebb töréspont. Xi Jinping a találkozón külön is figyelmeztetett arra, hogy a tajvani ügy rossz kezelése súlyos következményekkel járhat. Donald Trump pedig a csúcs után sem adott egyértelmű választ a Tajvannak szánt amerikai fegyvereladás ügyében. Ez arra utal, hogy a párbeszéd helyreállítása nem jelent stratégiai bizalmat: a felek legfeljebb azt próbálják elérni, hogy a rivalizálás ne csússzon át ellenőrizetlen válságba.

    Ebből a világpolitikára nézve az következik, hogy rövid távon csökkenhet a hirtelen amerikai-kínai ütközés esélye, de a versengés szerkezete megmarad. Nem valószínű új nagy alku sem a technológiai korlátozásokról, sem az ellátási láncokról, sem az indiai-csendes-óceáni erőegyensúlyról. Inkább arra lehet számítani, hogy Washington és Peking a következő hónapokban egyszerre keres részleges üzleteket és tartja fenn a nyomásgyakorlás eszközeit. Magyarán: a kereskedelmi tűzszünet és a geopolitikai bizalmatlanság együtt élhet tovább.

    A kínai-orosz csúcs ezzel párhuzamosan azt mutatta meg, hogy Peking nem kész távolodni Moszkvától. Xi és Putyin újabb együttműködési dokumentumokat írt alá, megerősítették a stratégiai koordinációt, és ismét a „multipoláris” világrend nyelvén beszéltek. Ez nem pusztán retorika. Kína és Oroszország egyaránt abban érdekelt, hogy a nyugati dominanciával szemben többközpontú nemzetközi rendszert hirdessen, és ehhez a BRICS-et, a Sanghaji Együttműködési Szervezetet és más fórumokat használja politikai súlynövelésre.

    Ugyanakkor a kínai-orosz viszonyban sem minden korlátlan. A sajtóbeszámolók szerint az energetikai együttműködésben most nem történt látványos áttörés. Ez arra emlékeztet, hogy a két ország kapcsolatát a közös nyugati ellenpont ugyan erősíti, de az érdekek nem minden ügyben esnek egybe. Kína számára Oroszország fontos partner, de nem olyan partner, akinek kedvéért feladná az amerikai piac, a globális kereskedelem vagy a saját gazdasági stabilitása szempontjait.

    A világ számára ezért a legvalószínűbb forgatókönyv nem egy új hidegháborús blokkosodás mechanikus visszatérése, hanem egy összetettebb, rétegzettebb verseny. Az Egyesült Államok és Kína gazdaságilag továbbra is összekapcsolt riválisok maradnak. Oroszország közben egyre inkább Kínára támaszkodik, miközben Peking ügyel arra, hogy ezt a kapcsolatot saját mozgásterének bővítésére, ne pedig beszűkítésére használja.

    Európa számára ez különösen kényes helyzet. Ha Washington és Peking között átmeneti enyhülés jön, az csökkentheti a globális piacok idegességét, de nem oldja meg az európai biztonsági dilemmákat. Sőt, egy pragmatikusabb amerikai-kínai viszony mellett még láthatóbbá válhat, hogy Európának egyszerre kell kezelnie az orosz fenyegetést, a kínai gazdasági kitettséget és az amerikai stratégiai kiszámíthatatlanságot.

    A Közel-Kelet, Tajvan és a technológiai háború maradnak azok a pontok, ahol a mostani óvatos stabilizáció gyorsan ismét megbillenhet. Ha a tajvani fegyvereladások, a félvezetőipari korlátozások vagy egy regionális katonai incidens újra kiéleződik, a mostani diplomáciai hangnem gyorsan háttérbe szorulhat. Ugyanez igaz akkor is, ha az amerikai-kínai kereskedelmi fegyverszünet a későbbiekben kifut.

    A két csúcs után tehát nem egy békésebb korszak kezdődik, hanem egy fegyelmezettebb nagyhatalmi versenyé. Kína azt igyekszik bizonyítani, hogy egyszerre tud tárgyalni a világ legerősebb államával és együttműködni annak legfőbb katonai ellenlábasával. Ha ez a stratégia működik, Peking növelheti diplomáciai mozgásterét. Ha nem, akkor a következő hónapokban ismét világosabb blokkhatárok, nagyobb nyomás és újabb válságok jöhetnek. Jelen állás szerint az előbbi és az utóbbi egyszerre is igaz lehet: a rendszer valamivel rendezettebbé válik, de ettől nem lesz kevésbé veszélyes.

    Források: