Meglehetősen sokszor volt szerencsém találkozni dr. Bruno Kreiskyvel, az Osztrák Köztársaság szövetségi kancellárjával, az SPÖ, azaz az Osztrák Szocialista Párt elnökével. Lenyűgöző személyiség volt, félelmetes debattőr, aki – ha úgy hozta a sors és Ausztria érdeke – úgy tudott visszakozni egy-egy verbális pengeváltásból, mint aki olyankor is éppen csatát nyert. Született diplomata volt, ebbéli tudását először is leglátványosabban 1955-ben, az osztrák államszerződést előkészítő és kidolgozó moszkvai tárgyalásokon külpolitikai államtitkárként csillantotta meg. Évtizedekig dolgozott Ausztriáért, a köztársaságért; részt vett az Európai Szabadkereskedelmi Társulás megszervezésében, az ő vezetésével rendezték a „dél-tiroli kérdést” (osztrák–olasz egyezség), kezdeményezője volt az Észak–Dél-párbeszédnek, Bécs adott helyet a szovjet–amerikai SALT-tárgyalásoknak… Tizenhárom évig volt kancellár, ez idő alatt látványosan emelkedett az osztrákok életszínvonala, Ausztria sokak által irigyelt jóléti állammá fejlődött. Kreiskynek, az utolsó, régi vágású szociáldemokrata vezetőnek sikerült megteremtenie az állami gondoskodásból fakadó esélyegyenlőséget… (A nyitó kép az egyik minisztertanácsi ülés utáni Pressefoyer-en készült; forrása: PresseReader.)
Élete utolsó éveiben betegeskedett, ám a munkával – kvázi nyugdíjasként – sem hagyott föl… A Mai Nap külpolitikai szerkesztőjeként (1990. július 30-án) ekként búcsúztam „az Öregtől”:
«Adását megszakítva közölte (1990. július 29-én) a bécsi rádió, vasárnap hajnalban szívelégtelenség következtében a lainzi kórházban elhunyt dr. Bruno Kreisky, az osztrák és a nemzetközi szocialista mozgalom, a világpolitika e századi egyik legnagyobb tekintélyű alakja. Nyolcvanadik életévében járt. A legaktívabb nyugállományú politikusként tartotta számon és tisztelte Kelet és Nyugat egyaránt.
A második világháború utáni Ausztriában a leghosszabb ideig töltött be kormányfői tisztséget, s ezalatt az Európában kibontakozott enyhülési folyamat építőmestere is volt. Külügyi államtitkárként részt vett az osztrák államszerződést tető alá hozó tárgyalásokon. Az örökös semlegességet kinyilvánító és szuverén Ausztria létrejöttével „lezárult a hidegháború korszaka – nyilatkozta e sorok írójának –, s ez történelmileg még akkor is bizonyítható állítás, ha később a berlini és a kubai válság következtében ismét megjelent a világpolitikai szóhasználatban a krízis kifejezés”.
Előbb külügyminiszterként, majd 1970–83 között szövetségi kancellárként minden addiginál nagyobb nemzetközi tekintélyt vívott ki hazájának, miközben az általa vezetett kormányok megteremtették a dolgozók és munkáltatók szociális partnerségét, az ezen alapuló jólétet Ausztriában. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a közel-keleti válság enyhítésében, s ugyanő tette hazája fővárosát az Egyesült Nemzetek Szervezete harmadik székhelyévé. Kezdetben az Ausztriát bekebelező fasiszta Németország ellen küzdött (emigrációjában kötött életre szóló barátságot Willy Brandttal), később politikusként okos kompromisszumaival osztatlan elismerést szerzett. Szociáldemokrataként, államférfiként párbeszédre törekedett a kommunistákkal is, de élete végéig nem békült meg diktatúrájukkal. Az ő külügyminisztersége, majd kancellársága alatt jött létre a „második kiegyezés” Bécs és Budapest között.
Hetvenötödik születésnapjának előestéjén beszélhettem utoljára „az Öreggel”, akire hűséges titkárnője, Schmidt asszony különösen éberen vigyázott. „Csak azért vagyok Bécsben, mert fogadnom illik a gratulációkat, egyébként rengeteget dolgozom, emlékirataimat diktálom…”
Bár nem sokkal később ez a kötete is megjelent, terveit mind nem sikerült megvalósítania, pedig részben önmaga kímélésére, részben sértődöttségből még pártja díszelnöki tisztjéről is lemondott, hogy kedvenc pihenőhelyén, Mallorca szigetén elkészíthesse részletes politikai végrendeletét. Tegnap reggel óta már csak emlékezhetünk szavaira, alakjára, munkásságára. A század egyik nagy egyénisége ment el örökre.
Schmidt asszony végleg kikapcsolhatja a telefont.»
Kreiskyvel az utolsó, nagy beszélgetést 1985 májusában, az osztrák államszerződés aláírásának 30. évfordulója alkalmából folytathattam a félhivatalos kormánylap, a Magyar Hírlap külpolitikai rovatának munkatársaként. Az interjú 1985. május 15-én jelent meg (majd pedig később itt, az Infovilágban):
…E sorok írójának többször is megadatott, hogy részt vegyen a Kreisky „találmányának” számító, legendás Pressefoyer-n, azaz a ballhausplatzi kancellária emeleti előszobájában a keddi kormányülések után tartott sajtótájékoztatón, továbbá hosszabb lélegzetű interjúkat is készíthetett a politikussal. Ez alkalommal az osztrák államszerződés megkötésének 30. évfordulóján, 1985. május 15-én, az akkor rangos és mértékadó napilapként ismert Magyar Hírlapban megjelent Kreisky-interjút adjuk közre…”