Az ember akkor érzi törpének magát, ha óriásokra néz fel. A filmek nézője, értékelője Hollywood, az Oscar-díj, a milliárdos bevételek bűvöletében él, a ragyogás láttán lesüti a szemét. Az ember ritkán születik kritikusnak, olykor a jogát is vitatja annak, hogy más munkájáról, teljesítményéről véleményt mondjon, magát hibáztatja a fals hangokért, az értelmetlen mondatokért, a zavaros képekért, noszogatni kell, hogy ezeket észrevegye. (A nyitó képen: a film alkotógárdája.)

Szóval, itt vagyok törpeként, Martin Scorsese új rendezésével, a Killers of the Flower Moon, a mozikban „Megfojtott virágok” címen kerülő filmjével. Korábban mindig jót mondtam Scorsese munkáira, lelkesedtem a Dühöngő bikáért, a Nagymenőkön röhögve izgultam, a Casinó örökzöld, bármikor élvezhető kedvencem, de most, ki sem merem mondani, unatkozom. Pedig látszólag minden mozgalmas, fehér emberek gyilkolnak gazdag indiánokat, az egyik gazember Leonardo DiCaprio, tökéletes, a mozgása, a mimikája, ilyennek álmodhatta meg a forgatókönyv írója, Eric Roth, csak az a baj, hogy DiCaprio nem kelt bennem félelmet. Ülök a nézőtéren, egy nagyszerű színészt látok, de a torkom nem szorul össze, a kezem, a lábam nem reszket, a gonoszság ott marad a vásznon, szinte rákenődik.

A gyilkosságok kitervelője a nagybácsi, a helyettes sheriff, Robert De Niro, Scorsese örökös játszótársa, szinte összenőttek, egymást cipelték fel a csúcsra, az egyik nélkül a másik kevesebb lenne, és most Robert De Niro sem óriás, csak a már ezerszer látott zseni, önmaga örökös megformálója. Pereg a film, biztatom magamat, na, most valami beindul, szép a táj, de a történet lassú.

Hosszú a film, több mint 3 órás, nincs szünet, az operatőr, a mexikói Rodrigo Prieto szívesen alkalmaz álmokat, látomásokat idéző képeket, vigyázz, néző, ne hunyd le a szemed, ha korábban valaki sok kávét ivott, kimegy, könnyít magán, nem kell sietnie, országúti kerékpárversenyeken van ilyen, a lemaradó mindig utóéri a mezőnyt, a cselekmény is megvár.

Amerikának tetszik a film. Azt mondják. Amerika hatalmas, olykor feltámad a lelkiismerete, a Megfojtott virágok tényregény, az oklahomai oszázs indiántörzs tagjai ellen az 1920-as években elkövetett gyilkosságokról, a nyomozásról, és a tettesek egymás közötti viszályáról szól. Érdekesség, hogy az oszázs törzsből kiválasztott indiánok játszák saját őseiket, jelenlegi lakhelyük a forgatás helyszíne, a női főszereplő, Lily Gladstone maga is egy rezervátumban született, ám a néző ettől nem rohan utána autogramért. A történelem izgalmas, a lelkiismeret felkavaró, de a néző Magyarországon vált jegyet, itt zsidókat lehet mészárolni a Dana-parton. Cigányokat kivégezni a saját házukban, itt a Jóisten kétharmaddal helyettesíthető, és a legnagyobb bűn a külföldről történő pártfinanszírozás.

Nálunk kevés az olaj, mégis minden, illetve mindenki, megkenhető, nem virágokat, hanem parkokat, erdőket, tavakat fojtogat az óriás, és az ember nem mer ránézni, már mondtam, hogy ne érezze magát törpének.

Amerikában az időben „még ennyi belefér” kategória filmjei közönségvonzók, Sergio Leone Volt egyszer egy Amerikája 229 perces, Kevin Costner három órán át táncol a farkasaival, és a bevétel többszöröse a kiadásnak. Magyarországon az idő veszteséget termel, Schiffer Pál: Kovbojok 240 perc, Tarr Béla: Sátántangó 7 óra, ezek az alkotások a pénztárosok lidérces álmai, a türelem próbái, a rendező, Tarr Béla mondta legutolsó, kísérleti alkotására, a Hiányzó emberekre, hogy maga sem tudja mi ez, de biztos, hogy nem film.

A magát törpének érző ember nem tud eligazodni a mozi rendetlenségében, kapaszkodó hiányában teszi egy polcra Martin Scorsesét, Sergio Leonét valamint Tarr Bélát, és az éber, türelmes nézőkre bízza a válogatást.

Dráma, történelmi western, thriller, krimi. Rendező: Martin Scorsese. Forgatókönyvíró: Eric Roth, Martin Scorsese, David Grann. Zene: Robbie Robertson. Szereplők: Leonardo DiCaprio, Robert De Niro, Lili Gladstone, Brendan Fraser, John Lithgow, Jesse Plemons, Nathaniel Arcand, Pat Healy.