Végre egy könyv, ami okot s alkalmat ad arra, hogy írjunk, beszéljünk Izlandról, és hogy kötelező olvasmányként javasolhassuk mindazoknak, akik arról álmodnak, hogy Izlandra utazzananak. Egill Bjarnason A megkerülhetetlen Izland – Hogyan változtatta meg egy kis sziget a világ történelmét (How Iceland Changed The World. The Big History of a Small Island) című kötetéről van szó, egy hét múlva jelenik meg a Figura Könyvkiadó gondozásában. Fordította: Fejérvári Boldizsár; borító és kötésterv: Kiss Barnabás.

Izland története 1200 évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy kiábrándult viking kapitány és haszontalan navigátora zátonyra futott az Atlanti-óceán északi részén. Ettől kezdve a sziget már nem csak a sarkvidéki madarak fészkelőhelye volt. Egy olyan nemzet otthona lett, amely csendesen, ám kulcsszerepet játszott az általunk ismert világ alakításában. Kezdve azzal: nem Kolumbusz, hanem az izlandiak fedezték fel először Amerikát, de túl szerények ahhoz, hogy beszéljenek róla. Ha nincs Izland, az ember nem tette volna be a lábát a Holdra, és Tolkien soha nem írta volna meg A Gyűrűk Urát. Ez a könyv történelmi körútra vezeti az olvasókat, bemutatva, hogy Izland milyen döntő szerepet játszott olyan változatos eseményekben, mint a francia forradalom, Izland állam megalapítása vagy a női egyenjogúság kivívása. Ez a szerény nép újra meg újra a történelmi események frontvonalában találta magát és formálta az általunk ismert világot.

„Egill Bjarnason Izlandot helyezi mindennek a középpontjába, és története nem csak szórakoztat, hanem megvilágosít és váratlan összefüggéseket tár fel.”

Andri Snær Magnason, az Időről és a vízről szerzője: „Figyelmeztetés: lehet, hogy az olvasók azt kívánják, bárcsak ők is izlandiak lennének!” – Helen Russell, az Egy év a világ legboldogabb országában – Hogyan éljünk dán módra? című könyv szerzője.

Izland történelme és kultúrája számtalan módon alakította a nyugati világot, bizonyos szempontból Izland „az északi pillangóhatás”.

Egill Bjarnason nagy hírnevet szerzett magának újságíróként, olyan lapoknak ír, mint a The New York Times, az Al Jazeera, az Associated Press és a Lonely Planet. Részmunkaidőben médiát és politológiát tanít az Izlandi Egyetemen. How Iceland Changed The World című könyvét elsőként a Penguin Random House adta ki, majd az angol kiadást bolgár, cseh, észt, francia, lengyel, német, orosz, szlovák fordítások követték.

„Írtam három fejezetet, és küldtem néhány hideg e-mailt az Egyesült Államok irodalmi ügynökeinek” – magyarázta Egill, amikor arról kérdezték, hogyan került a világ legnagyobb kiadójához. A könyv olvasását követően persze nem meglepő, hogy ez a kiadó vette meg – tulajdonképpen aukciót rendeztek a kiadási jogért –, a kötet szellemes és nagyon élvezetes olvasmány.
Egill mindent leír egy izlandi (eredetileg norvég) vikingtől, Leifur „A szerencsés” Eiríkssontól, Észak-Amerika felfedezésétől és újra elvesztésétől kezdve. A könyvet olvasva megismerhetünk egy történetet arról, hogy egy fiatal izlandi nő, Arndís Þorbjarnardóttir hogyan befolyásolta Tolkient, amikor beszélt neki az izlandi népmesékről, amelynek motívumait egyértelműen felismerik az izlandiak, amikor A Gyűrűk Urát olvassák (vagy nézik). Megtudhatjuk, más nemzetek milyen felbecsülhetetlen értékű tanulságokat vonhatnak le Izlandnak a nemek közötti egyenlőségre vonatkozó reformjaiból.

Könyvében Egill elmagyarázza, hogy egy izlandi vulkán hogyan idézte elő az éghajlat-változást a 18. század végén, ami valószínűleg hozzájárult a francia forradalomhoz, s ezáltal a modern köztársasághoz. És persze megismerhetünk egy érdekes történetet arról, hogy Izland milyen nagy szerepet játszott az Egyesült Államok űrkutatásában.

Egill emlékeztet a kis sziget és Izrael közötti különös kötelékre. Izland ENSZ-nagykövete vezette azt a bizottságot, amely benyújtotta az új izraeli állam létrehozásáról szóló határozati javaslatot.

Mivel az izlandiak időnként nagyon egocentrikusak, fontos kérdés, hogyan reagált a világ a könyvre. „Meglepő módon még a kiadót is váratlanul érte az érdeklődés” – nyilatkozta Egill szerényen. Bevallotta, nem számított arra, hogy bárkit is érdekelhet ez az apró kis sziget és hosszú története. A The New York Times és a The Wall Street Journal is írt a kötetről, és jelenleg ez a skandináv történelemről szóló legnépszerűbb könyv az Amazonon.

Részlet a könyv bevezetőjéből:

„Ez a könyv úgy beszéli el Izland történetét, hogy a nyugati történetírás kánonját is újra megvizsgálja. Ránézésre merész gondolat lehet globális történelemalakító jelentőséget tulajdonítani Izlandnak. Elvégre sosem rendelkezett hadsereggel. Egyszer sem lőtt rá másik országra. Sosem szőtt összeesküvést külföldi vezetők ellen, nem viselt proxyháborút, és semmiféle hegemón hatalomra sem formált jogot. Akkor mégis: hogy hagyhatta rajta kézjegyét a nyugati történelmen? Ha az izlandiak nem lennének, senki sem jegyezte volna le az északi mitológiát és a skandináv királyok középkori történetét. Izland nélkül az egész világ – Angliától Egyiptomig – megúszta volna a történelem egyik legpusztítóbb éhínségét, és a kényes egyensúly sem borult volna fel, elhozván a francia forradalmat. Az imperializmus elleni küzdelem egyik leghősiesebb bajnoka sem jött volna világra. Neil Armstrong nem gyakorolhatta volna földi keretek közt a holdra szállást. Nem kerülhetett volna sor a hidegháború egyik meghatározó sakkmérkőzésére. Sok évet kellett volna még várnunk arra, hogy valamelyik országban végre női államfőt válasszanak. Sőt, nem kizárt, hogy az észak-atlanti térség is a nácik kezére került volna a II. világháború folyamán, aminek lehetséges következményeit aligha kell itt ecsetelnünk.

Új szemszögből mutatom tehát be Izland történetét, kitérve a híres és névtelen izlandiak hosszú sorára. A legfrissebb kutatásokból éppúgy merítek, mint az eddig figyelmen kívül hagyott narratívákból. A fejezetek egymásutánja elbeszéli Izrael egészen rendkívüli történetét, amely ezerkétszáz évvel ezelőtt egy frusztrált viking kapitány letelepedésével indult, aki tehetségtelen navigátorának köszönhetően az Északi-Atlanti-óceán kellős közepén sodródott partra. Innentől fogva Izland már nem csupán a sarki csér költőhelye volt többé. Diplomaták és muzsikusok, tengerészek és harcosok nemzete sarjadt ki a telepesekből, akikre egyszeriben hatalmas felelősség is hárult – és akik suttyomban örökre megváltoztatták a földgolyó arculatát.”

És egy részlet a kötet 9. fejezetéből, címe: Nemi egyenlőség (Izland 1972-től napjainkig)

„Nem szoptatni akarom az izlandi nemzetet, hanem vezetni.” (Vigdís Finnbogadóttir egy kampánygyűlésen, amikor megkérdezték tőle, hogy befolyásolja-e elnöki alkalmasságát a rákkezelés miatt elveszített egyik melle.)

„Eljön az én időm.” (Jóhanna Sigurðardóttir a választási vereségét elismerő beszédben, két évtizeddel azelőtt, hogy a világ első nyíltan meleg miniszterelnöke lett.)

Két izlandi besétál egy londoni kocsmába. A nyolcvanas években járunk, Izlandon még mindig tilos a sör, így természetesen két sört rendelnek – gondolom én. A történet részletei kissé homályosak. Glutty, glutty, glutty! Jöhet még egy kör, és már kezdődhet is a többi fizetővendég gyorstalpalója Izlandról, hiszen Skandinávián kívül mi, izlandiak előszeretettel terjesztjük az igét.

Milyenek az izlandi nők? Hát, ők a legszebbek a világon! Bizonyíték: Izland nyerte a Miss World szépségversenyt 1985-ben és 1988-ban is, amikor Hólmfríður Karlsdóttirt, illetve Linda Pétursdóttirt koronázták meg a „világ legszebb hölgyeiként”. És a férfiak? Nincs náluk erősebb! Nemzeti sportunk a világ legerősebb embere verseny. Az meg mi? Egy nemzetközi megmérettetés – igen, olyan, mint az olimpia, csak a fárasztó doppingtesztek nélkül –, ahol a résztvevők görög szobornyi méretű sziklákat emelnek fel és autóbuszokat huzigálnak kötelekkel. Az izlandi Jón Páll Sigmarsson rekordot jelentő négy alkalommal nyerte el a világ legerősebb embere címet, és még egy szállóige is fűződik a nevéhez, amit akkor mondunk, ha valami nehéz feladatot teljesítettünk: „Ekkert mál fyrir Jón Páll” – „Jón Pállnak nem gond!” Az egyik versenyen egy néző eszkimónak nevezte. Mire ő: „Nem vagyok eszkimó. Viking vagyok!” – azzal megemelt egy féltonnás kocsit.

Közeledik a kocsmában a záróra. Kifizetik az utolsó kört, egymás vállát lapogatják az újdonsült ismerősök. Valaki szóba hozza Margaret Thatchert. Á, a politika! Hallottatok már a mi vezetőnkről, Vigdís elnök asszonyról? Szingli anyuka, van egy örökbefogadott gyereke, no meg irdatlan a hatalma, ráadásul ő a világ első női elnöke. Az már valami, nem igaz? Elhangzott az utolsó szó, az izlandiak elégedetten dőlnek hátra: vége a különórának.

Vigdís Finnbogadóttir volt a világon az első nő, akit közvetlen szavazással államfővé választottak, vagyis nem pártelnökként vagy parlamenti szavazással nyerte el a posztját. A nép választotta őt vezetőnek. Egy iszákos tengerésznemzet, amely sajátos lelkesedéssel övezi a legerősebb férfiak és a legszebb nők versenyét, politikai támogatását egy egyedülálló, elvált, munkanélküli anyának szentelte.

Az említett választás eredményét 1980. június 30-án reggel hat óra körül hirdették ki. Aznap délelőtt, pár óra alvással a háta mögött, Vigdís gyapjúpulóvert húzott, és kilépett a csendes Aragatára néző erkélyére. Dübörgő taps fogadta. Hatalmas tömeg gyűlt a háza köré.

„A szavak az egyetlen fegyverünk” – mondta a tömegnek. – „De ezekkel a szavakkal rengeteg mondanivalónk lehet.”

A tömeg éljenzett: „Elnök asszony!” Ez a két szó a demokrácia történetében közvetlen választások után még sohasem hangzott el ebben a kombinációban. Az egyik operatőr a kamerától elfordulva törölgette a könnyeit. Akik szemtanúi voltak e pillanatnak azon a csendes izlandi utcán, a politikai változás ritka példáját láthatták. Még a gyapjúpulóver sem volt mellékes. Egy észak-izlandi támogató kötötte kézzel, Vigdís pedig hálából megígérte, hogy győzelme esetén fel fogja venni.

„Remélem, lát a televízióban” – mondta Vigdís a beszédet követően a DV délutáni lapnak adott interjúban a pulóvert kötő támogatójáról. Az öltözködését illető kérdés az elsők között volt, és az újság címlapsztorijának negyedik bekezdésében jelent meg. Elvégre 1980-at írtak. Aznap reggel, amikor Vigdís a háza előtt lelkesítette a tömeget, a legendás rikkancs, Óli, aki negyven éven át a belváros legforgalmasabb utcasarkán dolgozva tett szert össz-nemzeti hírnévre, így kiáltotta világgá a nap főcímét: „Egyedülálló nő a Bessastaðir rezidencián! Egyedülálló nő a Bessastaðir rezidencián!”

Vigdís mindössze 1911 szavazattöbbséggel írt történelmet.

És Vigdís („az, aki harcol”) Finnbogadóttir talán elsőként a Magyar Hírlap 1984. július 28-i képes mellékletében „mutatkozott be” a magyar olvasóknak (az írás szerzője: Kulcsár László).

«Történelmi dátum az Izlandi Köztársaság életében 1980. augusztus 1-je. E napon – Európában is elsőként! – női államfő, Vigdís Finnbogadóttir foglalta el a legmagasabb államjogi tisztséget, és költözött be az elnöki rezidenciába, a Bessastadirba, az egykori dán elnyomók várába, majd tömlöcébe. És majdnem ugyanilyen jeles nap az idei augusztus elseje is, miután az 1944. június 17-én alapított szigetköztársaság első elnök asszonya újabb négy esztendőre fölhatalmazást kapott rendkívüli felelősséggel járó szolgálatának továbbgyakorlására.

Kívülállóként, pontosabban pártonkívüliként vonult be a politikai élet színpadára ez a karcsú, szőke, kék szemű, rendkívül vonzó, öntudatos asszony. Pártonkívüli, de baloldali beállítottságú. Első elnökjelöltsége idején három, polgári párti férfipolitikust ütött ki a nyeregből. Megfigyelők egybehangzó véleménye szerint az elnök asszony antiimperialista meggyőződésének köszönheti a sikerét; a sagák szigetén élők többségének szószólójaként már a hatvanas évek elején föllépett a fővárostól, Reykjavíktól csupán 50 kilométerre található keflavíki amerikai katonai támaszpont megszüntetéséért. Választási beszédeiben is hangoztatta: „Izlandon senki sem, még gyerekeink sem feledhetik, hogy az amerikaiak katonavendégek ebben az országban; jelenlétük nem isten adománya!”

Vigdís – kinek neve az izlandi mitológiában azt jelenti, „aki harcol” – szenvedélyesen síkraszállt a legkevesebb ember által beszélt északi germán nyelv, az izlandi megőrzéséért és ápolásáért, a gazdag izlandi kultúra éltetéséért. „Nincs szükségünk a coca-cola-kultúrára” – szokta mondani. Joggal tehetett ilyen kijelentéseket, ugyanis elnöksége előtt hosszú ideig a Leikfélag Reykjavíkur, a Reykjaviki Színházi Társaság igazgatónője volt. Sokat köszönhet az ország Vigdís Finnbogadóttirnak az önálló izlandi színjátszás fejlesztésében kifejtett erőfeszítéséért. Mert igaz, hogy nagy hagyományai vannak az izlandi irodalomnak –, amely a 13. és 14. században élte a fénykorát, amikor a sagák, a legendás hősökről szóló prózai elbeszélések születtek – az ország színjátszásának a története azonban viszonylag fiatal. Az első nemzeti nyelvű színház csak 1897-ben jött létre a Leikfélag megalakulásával.

A jégsziget lányainak, asszonyainak közismert bája Vigdís Finnbogadóttir személyében vonult be az ország politikai életébe. Az elnök asszony 1930. április 15-én született a fővárosban; apja egyetemi tanár, édesanyja kórházi nővér, később színésznő volt. Vigdís a párizsi Sorbonne Egyetemen tanult francia–színháztörténet szakon. Az ötvenes évek végén Koppenhágában, majd otthon folytatta művészettörténeti tanulmányait. Nyaranta halkonzervgyári munkásnőként dolgozott. Kezdő színésznő korában egy kis avantgardista színkört vezetett, majd ennék föloszlása után – francia nyelvtudását kamatoztatva – gimnáziumi tanárnőként helyezkedett el. A lenyűgözően bájos és intelligens Vigdís jó ideig az izlandi tévé műsorvezetője is volt, mígnem 1972-ben megbízták a reykjavíki városi színház igazgatásával.

Munkabírására jellemző, hogy tanszékvezető-helyettesként rendszeresen előadásokat tartott a reykjavíki egyetemen. Később az Északi Tanács kulturális bizottságába is beválasztották. Egy pillanatra sem hagyott föl önként vállalt társadalmi elhivatottságával: meggyőződéses harcosa a skandináviai nők egyenjogúságának, ő maga egyébként jó két évtized óta férjétől különváltan él, Astrídurral, fogadott lányával. Ez idő alatt mutatta be a többi között a reykjaviki városi színiház Birgir Sigurdsson „Skáld-Rosa” (egy életvidám, okos vidéki asszony története) darabját és Kjartan Ragnarsson művét, amely ugyancsak nőkről, izlandi munkásasszonyokról szól.

Lydhveldidh Island, az Izlandi Köztársaság parlamentje egyszerű, többségi szavazással választotta újra Finnbogadóttir elnök asszonyt. Ez is a tömegek bizalmának a kifejeződése. A szigetország évtizedekig rendkívül súlyos gazdasági gondokkal küszködött, közülük is elsősorban a vágtató inflációval, amely 1982-ben még 135 százalékra rúgott. Ez év elején 15 százalékra csökkent az izlandi króna romlása, és a terv szerint az idén tíz százalékra vagy még az alá kell szorítani az inflációt. Igaz, a reáljövedelmek is csökkennek, mintegy 5,5 százalékkal, ugyanakkor az ország kivitele 6,5 százalékkal növekedni fog. Továbbra is súlyos gond a nemzeti termék értékének mintegy 60 százalékát kitevő külföldi adósságállomány.

Az elnök asszony – hazája hagyományos külpolitikai irányvonalának megfelelően – az északi országok együttműködésének a híve. Továbbra sem adta föl tervét, a keflavíki amerikai támaszpont fölszámolását és a NATO-hoz fűződő kötelék lazítását. Együttmunkálkodásra törekszik a szocialista országokkal, köztük hazánkkal is, és nemegyszer kifejtette, van lehetőség az izlandi–magyar kapcsolatok bővítésére.»