„Nem alkotmány ez, hanem tákolmány” – olvasom egy bejegyzésben, amit annak okán írt egy elkeseredett ember, hogy nem bízik az Alkotmánybíróságban. Három híres ügyvéd készítette ugyan az ő sorsát is nagymértékben befolyásoló keresetet, sok jóra mégsem számít, mert magát az alaptörvénynek átnevezett valamit eleve nem tartja alkalmasnak, hogy betöltse egy alkotmányszöveg szerepét. (A nyitó képen az „alaptörvény asztala”; mára csak emlék, mert valamennyi eltűnt.)

Nem kell ahhoz magasan iskolázottnak lenni, hogy a bíróság döntéseiben nem egyszer felfedezze az elfogultságot. Elég, ha figyeli az ember, milyen döntéseket hoztak is a múlt években az alkotmánybírók. Kilóg az a bizonyos lóláb, hiszen legtöbbször a kormány érdekei, s legkevesebbszer a panaszosoké érvényesültek. A tizenegy alkalommal toldott-foldott szöveg – ezt alkotmánymódosításnak hívják hivatalosan – eredendően lyukas, mint az ementáli sajt. Konkrétumok nincsenek benne megfogalmazva, így a jogászoknak nehéz a dolguk, mert előre kellene kitalálniuk, miként alkalmas a gumiszöveg arra, hogy megkerülve a valódi kérdést, a kormánynak megfelelő választ lehessen kialakítani belőle. Furfangosan ki kellene sakkozni, a bíróság milyen módon tudja majd húzni-vonni ezt a gumijogszabályt, hogy ne a kormány kárára döntsön. Mert sokszor a lényegi tárgyalás előtt készen van az ítélet. A legtöbb népszavazási kezdeményezést, civil javaslatot, törvények felülvizsgálatát és szinte minden ellenzéki politikus keresetét elutasította a testület az elmúlt jó tíz évben. Nem lehet tehát azon csodálkozni, ha egy-egy érintett már előre vesztesnek érzi magát.

Az adott bejegyzés egyébként arról szól, hogy a beadvány alapján az Alkotmánybíróság hozzon határozatot, vajon nem alaptörvény ellenes-e, hogy ma Magyarországon legalább 300 000 ember rokkantsági ellátása nem éri el a létminimum összegét. Egy alkotmányosan működő demokráciában nem is jöhetne létre ilyen helyzet, hogy rászorulók tömegei maradnak lényegében elemi támogatás nélkül. Pardon, ez nem is támogatás, hanem kötelező állami gondoskodás – kellene, hogy legyen. Itt azonban a mészároslőrincek országában a szegény, az elesett nem számít. A várkonyiandreák ruhatára itt fontosabb a kormánynak, mint a társadalom perifériájára szorult emberek megsegítése. És még, hogy ez se legyen elég a dölyfből, a felkarolásukra vállalkozó karitatív szervezeteket még üldözi is ez a mászáros-kormány, hiszen az Oltalom Egyesület, Iványi Gábor ezreket támogató szervezete is ellenség; adóhatóság, rendőrség és egész kormányzati apparátus igyekszik felszámolni az ország egyetlen olyan civil szervezetét, ami egyszerre működtet hajléktalanszállót és kórházat, népkonyhát, szegény gyerekeknek bentlakásos iskolákat.

Persze, madarat tolláról, Orbánt barátjáról lehet felismerni; neki Mészáros a barátja és Iványi az ellensége. Az emberek nagy többségének ez pont fordítva van, csak éppen ebből számukra semmi jó nem származik. Szóval most kb. 300 000 ember várja, miként foglal állást az Alkotmánybíróság, elfogadható-e, hogy támogatásuk nem éri el a létminimumot. Így fejeződik be a poszt:

„Egy jogállamban ez a beadvány megállná a helyét, de mi Magyarországon vagyunk. Bízzunk benne, hogy sikerrel járunk, mert mást sajnos nem is tehetünk. Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek!”